Nézzünk a semmibe?

Munka után rendszerint a lakásomhoz közeli élelmiszer-áruházban veszek kaját, meg amit vacsorára megkívánok. Az ott dolgozó kereskedőket, pénztárosokat látásból jól ismerem, gondolom viszont; már-már kissé „előcsaládomnak” tekintem őket. A számomra szimpatikus kereskedőknek szinte reflexszerűen köszönök.

Kiket tartok szimpatikusnak? Azokat, akik esetében úgy érzem, a szimpátia valószínűleg kölcsönös, vagy kértem és kaptam tőle segítséget valamelyik árucikk megtalálásához, vagy már váltottam vele néhány barátságos szót. Azontúl fontosnak vélem a szemkontaktust. Vannak, akik olyan ügyesen néznek a semmibe, néznek át az emberen, vagy néznek el mellettem, hogy lemondok a köszöntésükről.

A nekem megnyerő áruházi alkalmazottak körében is tapasztalom a fáradtságot, azt, hogy tele a hócipőjük a sok emberrel, vásárlóval, s terhükre van munkájuk minden perce, s így a köszönés is. Ez elfogadható és nagyjából természetes is. Azontúl van, aki a boltban megismer és köszön, ha az utcán találkozunk, akkor már nem. Ezért magam számára megalkottam a szolgálati és üzleti köszönés fogalmát.

Már próbáltam, de nem sikerült, vagyis nem tudtam megtenni, hogy ne üdvözöljem a szimpatikus kereskedőket. Gondolkoztam rajta, hogyan kellene tudomásukra hozni, hogy nem kell fogadniuk a köszönésem, vegyék úgy, mintha elmulasztottam volna.  

Tudom, ezt hiába mondanám nekik, mert az ő reagálásuk körülbelül ugyanolyan reflexszerű, mint az én köszönésem. Már az is felvetődött bennem, hogy kiírom a ruhámra a köszöntő szavakat, hogy lássák, nem felejtkeztem el róla, de nem szükséges hallhatóan fogadniuk, sőt meg a fejbiccentés elmaradását is megbocsátom. De az említett kiírástól meg az tart vissza, hogy amiatt hülyének néznének, amit mégse szeretnék.

Vajon mi lenne a valamennyiünk számára elfogadható és jó megoldás? Mindnyájan fordítsuk úgy a fejünket, tekintetünket, hogy elkerülhessük a köszönési kényszert, vagy mindnyájan nézzünk a semmibe, ezzel felmentve egymást a köszönés terhe alól.

Úgy döntöttem, a jövőben is köszönök annak az áruházi alkalmazottnak, aki kedves számomra és kijön rá a lépés. Hátha a köszönési kényszerbe hozás a jövőben sem jelent elviselhetetlen terhet számukra. Vegyék azt hivatásuk velejárójának, akár szakmai ártalomnak is, Cselényi megérkezését meg pláne!

                             Cselényi György

   

Piaci ámulat

Feleségem javaslatára a család téli almaszükségletét beszerezni a nagybani zöldség-gyümölcspiacra mentünk. A belvárosi boltok árai ugyanis a nagybanival összehasonlítva kizsebelésként is felfoghatók.  

Régen jártam ott. Feltűnt a szép rend és a termékek gyönyörűsége.  A minőségük is kiváló, legalábbis szemre. Büszkeség töltötte el szívemet, mert arra gondoltam, ha a magyar gazdák ilyen csodálatos árukat produkálnak és ilyen mennyiségben, akkor a hazai agráriumnak és élelmiszeriparnak nincs félnivalója a versenytől. Meg a nép egészének sincs.

Minden árusnál digitális mérleg; a régi láncost, az egyik kézben tartani, a másikkal pedig az edénybe, tálszerűségbe rakni az árut, az ellenkező oldaliba pedig a súlyokat, már mutatóban se látni, legfeljebb csak a múzeumban. Fiatal és idősebb emberek ujjai számozott billentyűket pötyögtetnek, érintéseikre  csippan a mérleg, s a kijelző fényesen mutatja a rárakott zöldségek, gyümölcsök súlyát és a vevő által leperkálandó összeget.

Az árusok arca is sokat változott. A régi, elgyötört, semmi másra nem vagyok alkalmas, csak erre – vevői benyomást sugalló ábrázatok helyét értelmes tekintetek vették át, s amint láttam, egyre több a fiatal nő és férfi, akik a nem szégyen a munka – meggyőződéssel és jólöltözötten állnak portékájuk mögött, s várják, illetve fogadják a vevőket. Egyre többen vannak közöttük, akik az általuk kínált termékről jóval több információt is tudnak adni, minthogy mennyibe kerül.  

S amit a legérdekesebbnek találtam, az az, hogy a legtöbb árusnál láttam számla-, vagy nyugtatömböt. Ennek még akkor is örültem, ha egyikük se kapkodott használatával. De a jelek szerint azon már régen túl vagyunk, amikor még azt se tudták, mi az.

Egy idősebb férfi árus pszichológusi kíváncsisággal, sőt némi szuggesztivitással mustrálta arcomat, hogy leolvassa róla, nem az adóhatóság képviseletében vagyok-e jelen? Mivel csak körülbelül 70 százalékig volt biztos benne, hogy nem, ezért önigazolásképpen feltette a kérdést: számlát tetszenek kérni? Megnyugtatta feleségem nemleges válasza.

Elégedettséggel és megnyugvással tölt el, hogy ha még nincs is minden tekintetben rend, de már alakulóban van, ami komoly reménységre adhat okot mind a vásárlók, mind az ország egészére nézve.

                                  Cselényi György

       

Csak van bizonyos migránsbetelepítés?

A buszon két ember beszélgetésének óhatatlanul is fültanúja voltam. Egy férfi mesélte a mellette ülőnek, hogy úgy értesült ismerősétől, hogy a lakóhelye közelében lévő településre 30, egy másikra pedig tíz afgán, vagy arab személyt telepítenek. Egy két gyerekkel érkezhetnek csak. Olyan házakban helyezik el őket, amelyek tulajdonosai elhaltak, s mivel nincs öröklő személy, a tulajdonjog az államra szállt.  

Nem volt olyan a helyzet, a szituáció, hogy a beszélgetésbe bekapcsolódjak, érdeklődjek, kérdéseket tegyek fel. Nem vállalok rá garanciát, hogy minden valójában így történik-e.

Most teljesen jogosan mondhatjátok, kérdezhetitek, hogy akkor miért írogatok, és igazatok is van.

Csupán szeretném érzékeltetni, hogy ugyan a kötelező jellegű migránskvóták ügyében még nem született döntés Brüsszelben, meg a harcunk minden bizonnyal sikeres lesz ellene, de azért mégsem kizárt, hogy történik betelepítés. Gondolom, valakik menekültkérelmét csak el-elfogadják, s őket igyekeznek elhelyezni valamely városban, vagy faluban. Reméljük nem lesz velük probléma, vagy ha lesz is, az az alacsony létszámuk miatt nem éri el a kezelhetetlenség szintjét.

Valószínűleg nem vagyunk, nem leszünk, sőt nem is lehetünk a más földrészekről érkezett betelepülőktől teljesen mentés ország. Tehát nagyon úgy néz ki, hogy a betelepítésnek van teljesen jogos, törvényes és elkerülhetetlen formája, amit alkalmaz hazánk is.

Kíváncsi vagyok, mit gondoltok minderről?

                                     Cselényi György   

Nincs semmi elveszve!

Baráti beszélgetések során egészen elképesztő dolgokat hallok. Egy férfi újságolta, hogy a népszavazás okán igencsak összeveszett feleségével és a nagyobbik lányával. Ők ugyanis nem vettek részt a szavazáson. A férj és apa semmilyen érvét nem fogadták el, nem tették magukévá, még csak elgondolkodni se mutatkoztak rá hajlandónak.

Hallottam azt is, hogy az egyik falu nyugdíjas klubjának tagjai, zömében idős asszonyok dumálták rá egymást az urnától való távolmaradásra. Mint tudjuk, csaknem minden kistelepülésen vannak olyan „vezérürüszerű” emberek, akik szinte parancsolnak a többieknek. Ezek a „többiek” pedig a megszólásukat, kiközösítésüket elkerülendő, vagy megelőzendő meghúzzák magukat, s ha fogcsikorgatva is, de engedelmeskednek.

Egy másik férfi szinte dünnyögve árulta el társainak, hogy nem szavazott. Rosszul tetted – mondta neki valaki a társaságból. A voksolást elmulasztó személy arcáról és hangjából őszinte megbánás sugárzott.   

Pozitívumnak tartom, hogy a népszavazás révén megindult egyfajta, általam régen nem tapasztalt közbeszéd és közgondolkodás, amelyet mindenképpen biztatónak vélek a jövőre nézve. 

Úgy érzem, sőt meggyőződésem, nincs itt semmi elveszve!

                          Cselényi György 

   

Van, akinek az év minden napja karácsony!

Otthonában kerestem fel egyik ismerősömet a mindkettőnket érintő dolog megbeszélése céljából. A szobában furcsa dolgot láttam: egy szépen feldíszített karácsonyfát.

Csodálkozva kérdeztem, hogy ti már készültök a karácsonyra? Gondoltam, október elején ez még közel se általános. Az természetes, hogy a komolyabb összegbe kerülő, vagy az éppen árengedményesen értékesített ajándékot jó előre megveszik, de a karácsonyfa felállításának és feldíszítésének ideje még talán egy kicsit korai.

Á...á, ez a fa még tavalyról maradt itt – mondta a férfi felesége vidáman. – Műanyag, nem hullajtja levelét. Nem volt szívünk a szaloncukrokat, meg a díszeket leszedni róla, a fát pedig eltenni. Nagyon szeretjük a karácsonyt, s ha a fára nézünk, a szívünk örömmel és boldogsággal telik meg. Ezért számunkra az év minden napja lényegében karácsony.

Ez igen, megértően és elismerően bólogattam. 

Tudom, lehetne okoskodni, hogy akkor számukra a karácsony igazi és naptári ideje miben különbözik az év többi, szürke hétköznapjától, meg így hová lesz a várakozás, a készülődés öröme és varázsa? De nem lehettem ünneprontó! Ha nekik így jó, akkor hadd legyenek vidámak, boldogok, s éljenek békességben, szeretetben. A szívükben hadd legyen az év valamennyi napja karácsony!

                                     Cselényi György 

FIATALOK! RIADÓ....!

Gyerekek, megvagyok döbbenve! A lakóhelyemen 11 óra körül indultam el a népszavazáson részt venni. Meglepetten láttam, hogy az utcákon nagyrészt idős emberek jöttek-mentek. A többségük szépen fel volt öltözve, látszott rajtuk, ha nem is ünnepelnek, de olyasvalamire készülnek, ami hazánk életében nem mindennapos és a következménye se mindegy valamennyiünk jelene és jövője szempontjából.

Tudom, a meglátásom nem vetekszik nemhogy egy reprezentatív, meg semmilyen felméréssel. De az volt a benyomásom, mintha a fiatalok nagy részét nem, vagy nem eléggé érdekelné e népszavazás kimenetele, érvényessége és eredményessége.  

Nem akarom elhinni, hogy a megítélésük, hozzáállásuk szerint mindegy, miként alakul hazánk sorsa. Milyen lesz a jelenlegi, vagy a jövendőbeli családjuk élete. Ha nem alapítanak családot, akkor a személyes mindennapjai se teljenek kétséges, kockázatos, félelemmel, fenyegetettséggel teli körülmények között. Ne legyinthessenek ránk szerte a világban, hogy a magyarok ugyan szorgalmasak, dolgoznak, mint az állat, de a sorsdöntő pillanatokban elmegy, vagy nem jön meg az eszük. 

  

Ezért szerintem a fiataloknak hemzsegniük kellene szavazóhelyiségekben, s nyilvánvalóan a „NEM” mellé tenniük az „X”-et.   

 Arra kérem minden kedves Ismerősömet, ha eddig nem tették meg, riadóztassák, illetve buzdítsák minden családtagjukat, rokonukat, barátjukat, szomszédjukat, jelenlegi, vagy volt kollégáikat, de legfőképpen a fiatalokat a népszavazáson való részvételre.

A fiatalok pedig küldjenek minden számukra elérhető kollégájuknak, társuknak SMS-t, FACEBOOK-üzenetet, vagy más módon vegyék rá a népszavazáson való voksolásra.

Nagy örömmel töltene el, ha az ifjak a közömbösségükkel, nemtörődömségükkel, flemáskodásukkal, cinizmusukkal nem segédkeznének hazánk lakossága nyakára hurkolni a kötelet.

Már csak egy záró mondat jut eszembe, s elnézést kérek, ha az nem szalonképes: GYEREKEK, FIÚK, LÁNYOK NE BASSZÁTOK MÁR MEG..., DE LEGFŐKÉPPEN NE BASSZÁTOK EL...( Természetesen tisztelet a kivételnek!)

                                       Cselényi György