Tesztelnek bennünket!

Hallottam egy rádióhíradásban, hogy 2019-ig tesztelik a magyar lakosságot. Valakik fel szeretnék mérni, mire vagyunk képesek, mire vagyunk alkalmasak, miben és mennyiben számíthatnak ránk? Milyen területen és milyen teljesítményt tudunk nyújtani?

Cél annak megállapítása is, hogy a gyerekek és a felnőttek képzését milyen irányba kellene fejleszteni, hogy a világban helyt tudjanak állni. Szerintem bármely munkahelyen a számítástechnikai eszközök felhasználói szintű ismerete és az egyhangú, monoton munka kitartó tűrése, végzése elsőrangú követelménnyé vált. 

A felmérés maga érdekes, de a módszere nem ismeretes előttem. Hirtelen arra gondoltam, hogy például Kína vállalta a Budapest és Belgrád közötti vasútvonal felújítását, korszerűsítését, hogy Magyarország megfeleljen a kínai áruk európai elosztó és logisztikai központ funkciójára. Gondolom, telepítenének ide gyártókapacitásokat is, hogy ne kelljen mindent Ázsiából fuvarozni, de ahhoz tudni kellene, hogy a magyar lakosság milyen feladat elvégzésére vállalkozik és mire képes. Ilyen vonatkozásban talán más országok érdeklődésének is homlokterében vagyunk.

Szerintem a mikrovállalkozások terén hazánkban nagyok a lehetőségek, hiszen rengeteg az otthon elvagyunk, mint a befőtt – típusú, mentalitású ember. Cél lehet bevonni őket a termelésbe, a munkaerőpiacra, de úgy, hogy ennek érdekében ne kelljen több százmillió forintért gyártócsarnokot építeni, hitelt felvenni, eladósodni, hanem sokan otthon a saját lakásukban, garázsukban, nyári konyhájukban, stb. végeznének valamilyen, például összeszerelő munkát, bizonyos részfeladatokat. A munkaidejüket, -erejüket maguk oszthatnák be, de nyilván bizonyos határidőket be kellene tartaniuk, s központilag megszervezni a tevékenységük segítését, integrálását.

Összességében hatalmas kapacitás

Itt kerülhet előtérbe, hogy ki, mire képes, mire alkalmas és mire hajlandó. Szingapúrban, Tajvanon állítólag burjánzik és virágzik az egy-két-háromszemélyes mikrovállalkozások világa. A dolgozó otthon a saját helyiségét, a saját villanyát, a saját fürdőszobáját, stb. használja. Nem kell támogatni a munkába járását. A munkaanyagot és eszközöket a helyébe viszik, illetve a készterméket elszállítják tőle. S ezért megkapja a fizetséget.

Pedig gondoljunk bele, ha az efféle munkákba a rengeteg, közmunkást, önmagát elég jól bíró nyugdíjast, kismamát, vagy jelenleg munkanélkülit, csökkent munkaképességűt be lehetne vonni, az összességében hatalmas áru- és termékmennyiség előállítását eredményezné. A bedolgozásnak a cipő- és a ruhaiparban vannak Magyarországon hagyományai, de szerintem a piacvesztés és üzemmegszűnések miatt az utóbbi években nagymértékben visszaszorult.    

De felvetődhet, hogy amíg Ázsiában egy dolgozó mondjuk, egy óra alatt száz elektromos kütyün elvégzi a tőle elvárt munkát, addig azt egy átlagos magyar ember csak harmincon hajtja végre. Erre a kínai lehet, azt mondja, ilyen teljesítményre nemhogy minimálbért, hanem semmit se hajlandó fizetni.

Vajon mire jutnak a felmérők?

Probléma lehet az, hogy az „Otthon végezhető...” szavakkal kezdődő hirdetésekre a tengernyi negatív és keserű tapasztalata miatt immár alig jelentkezik valaki.    

Úgy vélem, kellő kiválasztással, megfelelő szervezéssel, ellenőrzéssel és elfogadható bérezéssel hazánkban óriási, jelenleg kihasználatlan termelési kapacitás lenne feltárható és hasznosítható. Ez érvényes az emberek, a lakosság birtokában lévő jelenleg nem, vagy alig használt épületekre, ingatlanokra is.

Most erre lehet azt mondani, hogy kiszolgáltatott, netán rabszolgamunkára ne vállalkozzunk. Ha egyelőre nincs más, a semminél egyelőre az is jobb. Továbbá bízzunk benne, hogy előbb utóbb felnő és megerősödik hazai tulajdonú és általunk menedzselhető ipar is, amely képes nemzetközi viszonylatban is számottevő produkcióra.    

Kíváncsian várom, milyen eredményre, megállapításra, következtetésre jutnak a magyar lakosság képesség- és kompetenciavizsgálói, -felmérői.

                                    Cselényi György