Az emberek beleszeretnek
a szenvedésbe?
Él a környezetemben egy idős asszony. Idős? Fiatalabb tőlem vagy
5 évvel, de úgy néz ki, mintha nagymamám lenne. Nevezzük Marcsának. Az igazi nevét
nem merem leírni, mert tartok tőle, ha megtudja, cikkeztem róla, egy kapanyéllel
a bordáimat megegyengeti. Bár az Internet nem az ő világa, de valaki
elmondhatja neki efféle szereplését.
Marcsával az orvosok évtizedek óta naponta több marék
gyógyszert szedetnek. Van abban koleszterincsökkentő, meg a szívkoszorú érre,
meg a csoda tudja, még mi mindenre ható, de az asszony egyre betegebb.
Marcsát egy ideje tisztes távolságból nézem és vizsgálgatom. Tapintás,
szívmeghallgatás és röntgen nélkül arra a megállapításra jutottam, hogy nincs
komoly szervi baja. Ezt közöltem is vele, meg a „betegségei” véleményem szerinti
okát.
Mondtam neki, hogy a boldogtalanság a legnagyobb baja.
Az, hogy a fiát és lányát a válása miatt kénytelen volt saját maga felnevelni. Elfáradt. Soha nem volt, s ma sincs, aki akárcsak némi terhet levenne válláról, nem segített
és nem segít neki senki semmiben. A fő baja az iránta megnyilvánuló figyelem és
szeretet hiánya.
Azt hittem ágálni fog a véleményem ellen, de készséggel
elismerte igazamat.
Tanácsoltam neki, hogy a jövőben legyen kicsit önző, s
foglalkozzon többet önmagával. Például a lakásban, vagy a kertjében hozzon
létre egy kis sarkot, egy kis területet, amelybe csak neki van bejárása. Legyen
az az ő Édenje. Naponta minimum két óra hosszáig csinálja kizárólag azt, amit
szeret, amiben örömét leli. Olvasson, hallgasson zenét, imádkozzon,
jógázzon..., stb, csinálja azt, ami jólesik neki, ami regenerálja, új erőt,
energiát ad számára. Hiába áldozza fel magát mártírként, senki nem fogja
megköszönni.
Igazat adott nekem!
Ha vallásos, járjon templomba. Érdeklődje meg, hogy a faluban
nincs-e olyan közösség, ahová rendszeresen elmehet. Ahol hozzá hasonló
korúakkal és hasonló problémákkal küzdőkkel beszélgethet, múlathatja az időt, továbbá
a napi taposómalomból kikapcsolódást nyújtó programokat szerveznek. Ha nincs
ilyen csoport, akkor próbáljon önmaga szervezni, létrehozni egyet. Bizonyosan
többeket gyötör olyan gond, mint őt.
Igyekezzen kitörni a besavanyodásból, mert a lélek betegsége
előbb-utóbb testi bajokban is jelentkezik. Esetében ez már régi, mondhatni
idült baj. S ha ez a helyzet, arra hiába
szed akármilyen gyógyszert, azok nem, vagy alig fognak hatni. A testi kínjának gyökere,
kiinduló pontja ugyanis nem az, amelyre a tabletták szolgálnak.
Marcsi egyetlen pillanatig se vitatta az általam elmondottak
valósságát, de nem vagyok optimista vele kapcsolatban, hiszen több embert
ismerek, akiknek nincs elég ereje, akarata és bölcsessége változtatni több
évtizede folytatott helytelen életmódján, felfogásán, világhoz való viszonyulásán.
Azért titkon remélem, Marcsi a jövőben nem akar közéjük sorolódni, nem szeretett bele örökre a szenvedésbe és nem hiszi azt tőle
elválaszthatatlan, sírig tartó társának.
Cselényi György
Szép és emberi amit tettél Gyuri lelkem-szerintem, Te megtetted ami tőled telt.
VálaszTörlésNem olyan egyszerű az embereken segíteni, mint azt sokan gondolják. Segíteni csak azokon lehet, akik megengedik.
Sokan vannak, akiknek tetszik a mártír szerep !!!! Ebben érzik jól magukat-sajnos!
Az ilyeneken elég nehéz, szinte lehetetlen segíteni.
Lehet hogy csodálkozni fogsz ezen, amit most mondok, de ezek tények a klinikai-kórházi praxisom éveiből.
Sok olyan betegünk volt, akik szomoruak lettek, vagy egyenesen felháborodtak, amikor mondtuk, hogy holnapra kész lesznek a kibocsátó iratok, s 11 órára pakoljanak össze az ágyuk átadása végett.
Nemegyszer konfliktusos helyzet alakult ki, mivel egyszerüen nem akartak haza menni a kórházból !!!
Tudod ? Ahogy mondani szokták-sokan vagyunk sokfélék !!!
És amit írtál, azzal úgy is, mint ember, s mint tapasztalattal rendelkező szakápoló teljes mértékben egyetértek.
Na Isten áldjon Téged, s adjon Neked minden jót !
Szeretettel üdvözöllek, Edith
Köszönöm, kedves Edith hozzászólásodat. Teljesen egyetértek Veled. Én ugyan nem dolgoztam se kórházban, se rendelőintézetben, de el tudom képzelni, mi folyik ilyen helyeken, s a gyógyítók gyakran mit állnak ki, amikor azt tapasztalják, hogy a hozzájuk fordulók tulajdonképpen nem is akarnak meggyógyulni, sőt azon kívül, hogy buták és ésszerűtlenül élnek, viszonyulnak a környezetükhöz és a nagyvilághoz, semmi bajuk. Az ilyen embereken lényegében nem is lehet segíteni, mert nagy hagyják, s nem is akarnak megváltozni.
VálaszTörlésKedves Edith! Köszönöm jókívánságodat és én is szeretettel üdvözöllek. Kézcsókkal: Gyuri
Törlés