„Orbán akkora karót kapott, hogy be se fér a hátzsákjába –
tüntettek a pedagógusok” – címmel írás jelent meg egy internetes portálon.
A cikkből kiragadtam, illetve megosztottam a következő mondatrészt:
„...nem buktunk el" - májusban ezzel az üzenettel hirdette meg június
11-re újabb tiltakozó nagygyűlését a Tanítanék mozgalom...”
Ehhez fűztem egy mondatot: „Nem buktatok el, csak közületek
sokakat ki kellene csapni az iskolából, meg elküldeni a nevelési tanácsadóba.
Minderre többen reagáltak: egy férfi azt
írta: „Szánalmas ez a csürhe! Ez már régen nem a gyerekekről és az oktatásról
szól! Nagyon átlátszó, ezért szánalmas!”
Egy másik férfi: ”Ezeket a majmokat el kellene küldeni a francba!”
Egy újabb hozzászóló: „A nemzeti Fidesz miért nem cserélte hazafiakra a
nemzetellenes vezetőket az intézmények élén? Most a beosztottak nem mernének
háborogni!”
Egy hölgy: „Nem értem, leadják a napi 5-6 órájukat, aztán irány
haza! Nyáron két hónapig otthon csücsülnek. Mi a jó édesanyjuk bajuk van?
****
Szerintem való igaz, sok a tanári képesítéssel rendelkező, de
tulajdonképpen a pályára, szakmailag és/vagy emberileg kevésbé alkalmas
személy. A leváltásuk nem megy könnyen, mert egyrészt nincs kikkel lecserélni
őket, másrészt diktatórikus módszert se lenne célszerű alkalmazni. Az se volna egyszerű eldönteni, ki a nemzeti, vagy nemzetellenes iskolavezető.
Az is tény, hogy az ország, a társadalom és a világ gondjai
begyűrűznek a családokba, s nyilván az iskolákba is. Nehéz bánni a gyerekkel. Az
sem biztos, hogy a pedagógusok az órák leadása után mindennap hazahúzhatják a csíkot. Tehát a
helyzet rettenetesen bonyolult, sokrétű és a gondokon nehéz enyhíteni. Mindenki
számára jó megoldás talán nincs is. A törvények betartásával pedig lehet és
szabad tüntetni, demonstrálni.
Úgy vélem, az elégedetlenkedés részben abból ered, hogy a
pedagógusok a hivatásuknál fogva az életük nagy részét gyerekek között töltik. Megszokják, hogy szinte mindig ők parancsolnak, s nagyrészt hivatalból csak
ők lehetnek okosok. Ez idővel a jelentős részüknél személyiségzavart idéz elő,
s igencsak elkalibrálják magukat. Fix fizetést kapnak, amely lényegében nem
függ a teljesítményüktől, a piactól, meg egy sor körülménytől. Magyarán, közalkalmazottként
a valós, viharos élettől viszonylag távol és viszonylag védetten élik
mindennapjaikat. S ez végül oda vezet, hogy nem tudják magukat hová helyezni,
túlértékelik, túlbecsülik önmaguk fontosságát, jelentőségét. A politikai
hátszélről most ne is szóljunk.
Jó néhányan akkor esnek pofára, ha váltani akarnak, s
tapasztalják a valós életet, s közlik velük, hogy megkapták a pályázatukat, de nem
rájuk esett a választás...
Hallottam olyan nyelvtanárról, akit az iskolainál kétszer
nagyobb fizetésért elcsaltak egy kft.-éhez. A tanárnő tragédiaként élte meg, amikor a főnök megkérte, hogy vigye már
el a felesége cipőjét a suszterhoz, meg váltsa ki a gyógyszert a patikában, és szaladjon az ügyvezető gyerekének odaadni. A társaság vezére arra is megkérte,
hogy szombaton takarítsa már ki a víkendházát, mert nemsokára a haverjaival bulizni
fog ott.
A nyelvtanár ezt hitte, hogy csak német nyelvű leveleket kell
írogatnia, meg fordítgatni magyarra, esetleg tolmácsolni. Kiderült, számos
olyan dolgot is elvárnak tőle, ami nem szerepel a munkaköri leírásában. A
tanárnő nem is bírt sokáig megfelelni az elvárásoknak, s visszarohant az
iskolába tanítani. Örült, hogy visszavették. Azóta csendben van, belenyugodott
helyzetébe, nem elégedetlenkedik, s nyilván tüntetni se volt.
Tudok olyan matematikusi és közgazdász diplomával rendelkező és
tanárként alkalmazott férfiről, akit egy cégnél valósággal kinevettek, amikor 15
évi matektanítás után egy nagyvállalatnál közgazdászként akart elhelyezkedni. Közölték vele, egy cég nemzetközi piacon való menedzselése,
meg az adófizetéssel való zsonglőrködés nemigen olyan terület, ahol ön az
elvárásainknak megfelelő teljesítményt tudna nyújtani, tanár úr. Ezért
szerintünk maradjon a katedrán, higgye el, az sokkal nyugisabb hely, mint egy
multi cég.
Nem tudom, miként lehetne elérni, hogy a tanárok nagy része
legyen tisztában helyzetével, ne értékelje önmagát túl, mert nagyon kellemetlen
meglepetés éri, ha egyszer az iskola falain kívül kényszerül megkeresni a kenyérre
valót.
Rengeteg a vénlány,
az agglegény, az elvált, a rendezetlen magánéletű, boldogtalan, neurotikus,
depressziós pedagógus. Az olyan, akiket nem is volna szabad a gyerekek közé
engedni, mert a puszta jelenlétük is negatívan hat rájuk. Hihetetlen sokan
vannak, akik tanítani se tudnak, mert nem érzik, nem érzékelik, hogy a gyerekek
mit és miért nem értenek, mit és hogyan kellene nekik elmagyarázni, a
tudatukban elmélyíteni. Sokan azt se tudják, az adott anyagban mi a lényeges, s
mi a lényegtelen. Gyakran kínozzák a gyerekeket olyasmi megtanításával, aminek
az időtöltésen kívül tulajdonképpen nem sok értelme van. Ami pedig kiemelt
fontosságú lenne, afölött átsiklanak... Ma már szinte minden gyerekkel egyénileg kellene foglalkozni, mert igen sok a zűrös családi hátterű tanuló, akik ha akarnának se tudnának jobban teljesíteni az otthoni körülményeik miatt.
Cselényi György
