2016. szeptember 30., péntek

Örömmel teli lélek

Lakóhelyem Arany Jánosról elnevezett utcájában este 60 év körüli szőke, világosnadrágos és világospulóveres nő ment a járdán. Megállt a billenthető fekete színű, az önkormányzat által kihelyezett szemétgyűjtő fémedénynél. Körülnézett, figyeli-e valaki, majd lehajolt, s valamit a fűre, a szemetes edény lábához tett. Ismét körülhordta tekintetét, s távozott. Átment az úton, kinyitotta a szemközti lépcsőház fémkapuját, majd a leveles ládákhoz lépett. A kapu üvegén át nézett az utca felé.

Én közben gyalogosan elhaladtam a szemetes edény mellett. Láttam, egy nájlon zacskó tárolókapacitását félig megtölti valami. Mivel észrevettem, hogy a nő figyel, szégyelltem lehajolni és közelebbről megnézni a zacskót, de rettenetesen kíváncsi voltam, mi lehet benne. Eltávolodtam a kukától vagy száz méterre, s néztem a karórámat, mintha várnék valakire, vagy valamire.

Visszafordultam. A hölgy még mindig nézett, közben elaludt a lámpa a lépcsőházában. Az ellenkező irányba is megtettem 150 métert, s közben láttam, talán sikerült eloszlatnom a gyanúját, hiszen az ismét megvilágított helyen elindult a lépcsőn fölfelé.

Megint megfordultam, s most már közömbös volt számomra, hogy figyel-e még.  Elhatároztam, szemügyre veszem az átlátszó zacskó tartalmát. Az is átvillant az agyamon, úgy járhatok, mint Pesten, a Teréz körúton gyalogló rendőrjárőrök, vagyis felrobbanhat valami.

A zacskóban fehérkenyér-héjdarabok voltak még puha, tulajdonképpen friss állapotban. A szemétgyűjtőben még bőven volt hely. A hölgyet minden bizonnyal a lelkiismeret-furdalása késztette a kenyérhéjak jól látható helyre  tételére, hogy valamelyik rászoruló, például hajléktalan könnyen megláthassa és elvihesse. 

Annak bizony örülni fog valaki, pláne ha éhes, mert az aznapi kukázása, vagy koldulása nem volt elég eredményes.

Gondolatban dicsértem a nő jócselekedetét. Igazán megérdemelte, hogy ezen az estén boldogan, örömmel teli lélekkel térjen nyugovóra, hiszen tett valami jót embertársaival.

                                  Cselényi György

      

2016. szeptember 20., kedd

Új veszedelem leselkedik!

Prosperáló magyar cégek kerülhetnek külföldi tulajdonba?

Lehet, tévedek, mégis úgy vélem, új veszedelem fenyegeti Magyarországot. Ezúttal nem a migránsáradatra, meg a népvándorlásra gondolok.

A minap egy hírportálon olvastam arról, hogy hazánkban belátható időn belül komoly gondként vetődik fel a cégek jelentős részének utódlása.

A rendszerváltás idején vállalkozások százai, ezrei alakultak, s azóta véreztek el, szűntek meg. De szerencsére vannak működők, sőt prosperálók is. Viszont probléma, hogy a tulajdonosainak nagy része időskorú és aggályok merülnek fel az utódlás terén, vagyis nem tudni, hogy lesz-e, aki a céget a jövőben és hosszú távon eredményesen működteti.

Tudok olyan házaspárról, amely az évtizedek során egy élet munkájával bolthálózatot, valóságos birodalmat hozott létre, de az egyszem fiúk hallani se akar a vezetésük átvételéről.

Az egészben az a legérdekesebb, sőt inkább tragikus, hogy egy külföldi cég figyelt fel erre a helyzetre, s jelentkezett segítségnyújtásra.

Mindebben nagy veszélyt látok. Attól tartok, hogy hasonlóképpen járhatunk, mint annak idején az elhíresült, s a magyar emberek tudatában már-már szitokszóként rögzült privatizáció idején.

Lehet, Amerikában, vagy másutt kialakult és jól bevált gyakorlata van annak, hogy a tulajdonos a gyár, az üzem, vállalkozás környékére se megy, mert azt mások kitűnően vezetik, s felügyelik helyette, meg egyébként se ért az ott folyó tevékenységhez, ezért nem is tudná irányítani. De félek, hogy nekünk, magyaroknak nincs ebben kellő gyakorlatunk, s nem vagyunk elég dörzsöltek, körültekintőek hozzá.

Ezért félő, hogy hazánkban nagyrészt úgy zajlanának a dolgok, hogy a külföldi tanácsadó cég embere egy ideig elvezetgetné a céget, majd egy-két év után (bármilyen ok miatt) kezdenének nem jól, sőt rosszul alakulni a dolgok. Előbb-utóbb a külföldi személy azt mondaná a magyar tulajdonosnak, hogy nézze, barátom, a vállalkozás hamarosan padlót fog, csődbe megy. Pillanatnyilag még ér ennyit, s én hajlandó vagyok megvenni magától. Ön jól jár, mert csinos összeghez jut, én meg majdcsak elkínlódok a céggel valahogyan, de ha nem fog menni, az már az én károm lesz. Ha az efféle egyezségbe a tulajdonosok belemennek, akkor a magyar üzemek nagy része megint külföldiek kezére kerülhet.

Ennek elkerülése érdekében arra gondoltam, mint ahogyan a termőföld esetében is megvan nehezítve a külföldiek tulajdonszerzése, valami hasonlót nem kellene-e bevezetni a magyar gyárak, üzemek, vállalkozások magyar kézben történő megtartása érdekében is? Tudom, az EU több embere a földügyben hozott törvények esetében is hörög felháborodásában. Ezt talán fokozott mértékben tennék akkor, ha a magyar üzemek magyar kézben tartása céljából is bevezetnének valamiféle biztosítékokat. Például azt, ha nem megoldott a cég magyar ember általi utódlása, akkor az állam lépjen be e szerepkörbe.

Mindezzel talán sürgősen foglalkozni kellene, mert nagyon nem lenne jó hazánknak, ha a működőképes magyar gyárakat, üzemeket megint külföldiek kaparintanának meg ilyen-olyan trükkökkel.

                                                          Cselényi György