Csoda! Gyere má....áár!

Ez már kezd röhejessé válni. Úton-útfélen, buszon, vonaton, parki padon, presszóban, gyalogosan sétálva..., bárhol és bármikor szinte mindenki mobil telefonja kijelzőjét és billentyűzetét nézi, és simítgatja ujjával. A kisebb-nagyobb képernyőkön egymást követik a képek, hírek. Senkit se látok hosszabban időzni bármelyiknél is. Talán két dolog játszhat ebben szerepet. Az illető azt ... már vagy tudja, látta, hallotta, vagy nem érdekli, s úgy dönt, gyorsan továbblép.

Vajon mit kutatunk, minek, vagy kinek a megérkezésére várunk? Újult izgalommal áhítjuk a csodát! De talán leginkább a Megváltó megérkezésére lenne szükségünk, csak kérdés, Ő az újbóli eljövetelét mobil telefonunkon tervezi-e?   

       Cselényi György  

Kevés az Isaura!

A több évtizedes fotón látható jókedvű, önkéntes szüretelő brigádhoz hasonló vajon van-e még az országban?

Rádióriportban panaszkodott egy országos gyümölcstermesztési főnök arra, hogy főként a szüret, a betakarítás idején 70-80 ezer ember hiányzik az ágazatból. 

A kertészetekben ugyanis még ma is rengeteg munkát kézzel kell elvégezni, s egyszerűen nincs annyi ember, mint kellene. A közmunkások se mennek, holott lenne rá jogi lehetőség, továbbá a kertészetekben ilyenkor kétszer annyit kereshetnének, mint egyébként.  

Szerintem egyszerű az ok és a magyarázat. Könnyebb és egyszerűbb az utcákon, a port, a falevelet és a szemetet összeseperni, a járdák menti kisméretű szemétgyűjtő edények tartalmát nájlonzsákokba üríteni, majd feldobni őket egy tehergépkocsi platójára. 

Ennél sokkal nehezebb például az almafa tetejére mászni, vagy egész nap négykézláb közlekedve melózni. Arról nem is beszélve, hogy a közmunka esetében az irányító örül, ha a dolgozók egyáltalán megjelennek, s ennek megfelelően bánik velük, viszonyul hozzájuk, míg a gyümölcsösökben esetleg a nagyképű és nagypofájú gazda, kerttulajdonos egész nap ugráltatja, cseszegeti őket.

Mi lehet a gond megoldása? A kertészeti tevékenység lehetőség szerinti gépesítése, még ha sokba is kerül. Vagy a gazda, a tulajdonos szüretelje le a gyümölcsöt önmaga, vagy a családjával. A nagy lóvé úgyis az övé lesz! Arra nem lehet számítani, hogy tömegesen jelentkeznek emberek az efféle munkára, mert kevés, és egyre kevesebb lesz az Isaura, valamint a férfi rabszolga.

Az sem megoldás, hogy a közmunkásokat egy időre a kertészetekbe rendelik, kényszerítik, mert könnyű orvosi igazolást szerezni arról, hogy szédülök, nem mászhatok létrára, meg a fa tetejére, meg fáj a derekam és a lábam, ezért nem vagyok képes görnyedten, négykézláb dolgozni, például szedni a krumplit a földről a ládákba.

Gondolom, a gazdáknak az sem lenne ellenére, ha a hatóságok állami finanszírozásban a közmunkásokkal leszedetnék a zöldséget, gyümölcsöt, a nagy pénzt meg természetesen a kerttulajdonos vágná zsebre.   

Még talán szóba jöhetne az arra alkalmas iskolások mozgósítása e feladat elvégzésébe való besegítésre, mint hajdanán az én diákkoromban. 

De kedves nagy- és kisgazdák! Szerintem Isaurák tömeges jelentkezésére a jövőben se számítsatok!

                           Cselényi György    

Miska, passzold...

Számos bírálat éri a kormányt és személy szerint Orbán Viktort a sportpályák, -létesítmények építéséért, meg általában a sportolás támogatásáért. Aztán hallottam a hírekben, hogy a lakónegyedekben programot indítanak az emberek mozgási, sportolási lehetőségének elősegítése céljából. 

Mindezek miatt a kormányt nem kellene bírálni, piszkálni!

Nemrégen a lakásom közelében beálltam a garázsomba autómmal. A két egymással szembeni garázssor között nem túl széles aszfaltút van. Átmenő forgalom nincs, csak a környéken lakók, s az ott gépkocsitárolóval rendelkezők járnak arra. A 70. életévéhez közel járó Miska barátom felügyelete mellett pici fiú unokája biciklizett. Előkerült egy pettyes műanyag labda is. Miután lelakatoltam garázsom kapuját, olthatatlan vágyat éreztem a focizás iránt.

Passzold(!) – kiáltottam Miska felé, aki szíve mélyén szinte várta, hogy valakivel oda-vissza rugdalhassa a labdát. Kölcsönösen megállapítottuk egymás labdakezeléséről és -továbbításáról, hogy kölyökkorunkban igencsak sokat fociztunk. A labdának több mint félóráig nem volt maradása. Hol szállt, hol gurult, hol pattogott kettőnk között, zömmel pontos irányzással. Az igen jóleső játéknak amiatt kellett véget vetnünk, mert időre kellett mennem valahová.

A lakásom közelében jókora zöldterület található. Egy volt lakó, Holik Miska bácsi, a kitűnő közéleti, s a lakókörzete fejlesztéséért önzetlenül igen sokat tett ember (sajnos már nincs az élők sorában) valahonnan kerített két kézilabda kaput. Azokat a lehetőség szerinti távolságra helyezte el egymástól, s máris készen volt a gyerekeknek egy kis futballpálya, amelyet a srácok, sőt a lányok  azóta is önfeledten használnak. Minden délután lelkesen kergetik a „bogyót”.  Közben a terület másik részén az önkormányzat által létrehozott kondipark eszközei állandó használatban vannak. Nagymamák, nagyapák és unokák járatják, tekerik lábaikat, kezeiket, gerincüket... 

Egy, a társasházsorban lakó taxis, Gyuri pedig a pálya szélén diófasort ültetett, amely néhány év alatt gyönyörűen, megnőtt megterebélyesedett. A járda mentén pedig annak idején az önkormányzat létesített fasort, a házak közelében meg a lakók varázsoltak virágos kertet, amelyek közül a Sanyi által gondozott emelkedik ki pompájával. Az egész olyan, mintegy valóságos édenkert. Ezért imádunk ott lakni.

De másutt, a házgyári panellakások környezetében is látom, hogy az emberek örömmel pingpongoznak, kosárlabdáznak, sakkoznak, a szabadban a padokon jólesően üldögélnek. 

Eszembe jut gyerekkorom élethelyszíne. A közelünkben volt egy szakmunkásképző iskola. A hétvégeken, meg a vakáció idején mi, környékbeli srácok a kerítés átmászása után jutottunk be az udvarára. Az egyik takarítónő imádta a gyerekeket, s az mondta, „hadd játszodjanak...”, a kolleganője viszont egyszer a tulajdonképpen illegális ott-tartózkodásunk miatt kihívta a rendőrséget. De mi, pulyák a szomszéd kerítésén átugrálván kereket oldottunk.

Reggeltől késő estig kergettük a labdát. A Luther ház válogatottját 10 : 2; 9:1..., stb. ilyen arányban poroltuk el. A piactér másik oldaláról rendszerint felhangzott egy aggódó, a fiát hiányoló apuka hangja: „Mity...ú(!), már sötét van, azonnal gyere haza, kész a vacsora...

Oda akarok kilyukadni, hogy jó, nagyon jó, ha az emberek mozognak, sportolnak, rendszeresen megmozgatják testüket. Az egészségük érdekében is! Sokkal jobbnak tartom, ha a fiúk és a lányok labdázással, futással, ugrással.... járó foglalatossággal múlatják az időt, mintha diszkóba járnak. Bajnokságot lehet szervezni a lépcsőházak és utcák lakói között. Ez kitűnő szórakozást és szabadidő-eltöltést kínál. Nem beszélve az egészség megőrzéséről. Sőt, az is megkockáztatom, hogy amelyik fiúgyerek nem szeret labdázni, az nekem gyanús. Emlékszem iskolai éveimre. Amelyik fiú osztálytársam nem tudott, s ezért nem is szeretett focizni, ahhoz a többiek úgy viszonyultak,  hogy „Menj már innen, te szerencsétlen...” (Lehet, az nem volt szép, de sajnos ez volt, a gyerekek irtó kegyetlenek tudnak lenni egymással szemben.)  

Szóval a kormányt nem kellene bírálni, piszkálni, bántani a sportolási lehetőségekre fordított anyagi és egyéb erőforrások miatt.

                              

                    Cselényi György

   

     

Új szokás: a kitüntetés-visszadás

Új szokás van kialakulóban hazánkban! Micsoda? A kitüntetések visszaadása. Bizonyos személyiségek akár hosszú évek eltelte után küldik vissza kitüntetésüket adományozójuknak. Miért? Azért, mert más, nekik nem tetsző személy is kapott olyat, s ők azt nem tudják elviselni. Kitűnő alkalom az ingyencirkuszhoz.

Azon gondolkoztam, mit lehetne kezdeni a sok visszaadott kitüntetéssel? Talán még jótékonysági célra se használhatók fel. Másnak máskor nem adhatók át, mert talán hiába voltak eddig vitrinben, üveg mögött, portól védve, nagy becsben tartva, mégiscsak meglátszik rajtuk, hogy nem teljesen újak, frissek! El kellene őket árverezni? De vajon ki licitálna, netán adna akár egy forintot is a kitüntetés-visszaadók érdemeit fémjelző tárgyakért?

Megvan! Oda kellene adni őket a hajléktalanoknak. Ők talán a bolhapiacon ki tudnának belőlük árulni egy-két üveg borra valót! Ezáltal a plecsnik valakik hasznára, netán egészségére is válhatnának.  

                             Cselényi György

Elsimerés és hála Szepesi Jánosnak, Wici Papának

Recognition and thanks to John Szepesi, Papa Wici in an international road haulage decades of excellent organizer and managing work!

Anerkennung und Dank an John Szepesi, Papa Wici in einem internationalen Straßengüterverkehr Jahrzehnten hervorragende Veranstalter und die Verwaltung der Arbeit!

Nem engedhetünk semmiféle zsarolásnak!

Merkel arra kötelezi a vállalatokat, hogy küldjék el a magyar munkaerőt és vegyenek fel migránsokat!

A Bild című német lap szombati számában arról ír, hogy Angela Merkel német kancellár heteken belül rászól a legnagyobb német cégek vezetőire, hogy vegyenek fel menekülteket dolgozni.

A lap szerint szeptember 14-én tárgyal majd a kormányfő a cégek főnökeivel, és ez lesz az egyik legfontosabb kérése feléjük.

A cégek arra szoktak panaszkodni, hogy a menekültek nem tudnak németül és nincs megfelelő szakképzettségük.

Merkel teljesíteni akarja ígéreteit, ha ez nagy áldozattal is jár. A vállalatokat arra kötelezi, hogy küldjék el a nem német állampolgárságú dolgozókat – köztük a magyarokat is – és inkább alkalmazzák a bevándorlókat, ők ugyanis jobban rászorulnak. Azonban itt arról van szó, hogy fél a migránsoktól, akik egyre többet panaszkodnak arra is, hogy a beígért munka nem valósult meg.

Merkel hivatala nem erősítette meg a Bild értesülését, de nem is cáfolta.

forrás: 444.hu

http://legfrissebb.info/merkel-arra-kotelezi-a-vallalatokat-hogy-kuldjek-el-a-magyar-munkaerot-es-vegyenek-fel-migransokat/

xxxxxx

Nem tudom, igaz-e a hír, de elképzelhetőnek tartom, hogy a migrációval összefüggő magyar álláspontra válaszként, sőt talán bosszúképpen is hoznak bizonyos bennünket sújtó, vagy a magyarokat nehéz helyzetbe hozó intézkedéseket.

Köztudott ugyanis, hogy a magyar termékek legfőbb külföldi felvevő piaca Németország, és sok magyar dolgozik ott.

Gondolom, ahová Angela Merkel és az őt támogató kör keze elér, igyekeznek bennünket megregulázó, sőt orrba vágó gazdasági szankciókat foganatosítani a közeljövőben. Ez végbe mehet nyíltan deklarált, vagy burkolt, rejtett formában is, pláne, ha nem csak mi leszünk érintettek.

Gondolom, bizonyos, számunkra kedvezőtlen változtatás, szabályozás bejelentését, vagy bevezetését a közelgő népszavazás előtti egy-két hétre időzítenek.

Mégis azt mondom, nem szabad engednünk semmilyen zsarolásnak!

Ha arról lesz szó, és muszáj, akkor kicsit összébb hozzuk magunkat, nagyon rosszul hangzik, meg már elszoktunk tőle, de inkább megszorítjuk a nadrágszíjunkat, de semmiképpen nem járulunk ahhoz hozzá, hogy a magyar nép akarata ellenére Magyarország területére kötelező kvóta alapján migránsok tömegét telepítsék. Ebbe semmilyen szankció, pénz- és támogatásmegvonás, valamint magyar a munkavállalók egy részének németországi elbocsátása esetén se egyezünk bele!

Az esetleg hazánk számára kedvezőtlen döntések miatt nehogy itthon bírálat, szemrehányás érje a magyar kormányt!  Mert arra lehet számítani, hogy bizonyos személyek és szervezetek ott tartanak be nekünk, ahol tudnak, ahol módjukban áll. A magyar dolgozók németországi elbocsátása ennek részét képezheti. 

Szerintem, ha Merkeléknek van is ilyen tervük, úgy vélem, a végrehajtása nem lesz úgymond sétagalopp. A munkaadók a bevált, jól teljesítő, szorgalmas magyar munkaerőt, miért cserélnék, váltanák le akármilyenre? Az efféle ötlet, kérés, netán  parancs borítékolhatóan nem fog kedvező fogadtatásra találni. 

                  Cselényi György

„Jaj, folyton idegesítem magamat...!”

Jaj, folyton idegesítem magamat(!) – mondta és legyintett gyakran a színpadon Hofi Géza, a legendás humorista, előadóművész, amikor elsütött egy poént és készült a következővel meglepni közönségét. Ezzel kicsit azt is sugallta, tulajdonképpen szóra se érdemes az egész, mert annyira megszoktuk, ezért nem is kellene hergelnie magát...

Én egy üzemanyagtöltő állomásnál látható transzparensen akadtam ki. Fehér alapon nagy fekete betűkkel ez állt rajta: „MAXXIMÁLIS TELJESÍTMÉNY!”

Gondolom, valamilyen üzemanyagot, vagy -adalékot akartak hirdetni, reklámozni, a járművezetők figyelmébe ajánlani. Igencsak igyekszek megértő lenni e reklám kiagyalójával, létrehozójával, mert jómagam is dolgoztam a reklámiparban. Gondolom a két „X”-szel is nagyobb hangsúllyal, látványosabban és érzékletesebben szerettek volna az emberek figyelmébe ajánlani valamit. (Fel se tételezem, hogy a felirat "megalkotója" nem tudja, hogy a maximális szót hogyan kell helyesen leírni.)   

Mégis meggyőződésem, hogy a szavak helyesírásának tulajdonképpen megerőszakolását, eltorzítását nem szabad a nagyobb anyagi bevétel szolgálatába állítani.

Gondoljunk bele, hogy azt az üzemanyagtöltő állomást naponta tankolás, vagy valamilyen áru beszerzése céljából több százan keresik fel, s több ezren mennek el mellette. Emberek tömege, köztük gyerekek látják, olvassák a helytelenül leírt szót. A nép nagy része egy idő után azt hiszi, a maximális szót így kell leírni: maxximális. Így rögzül, ami lényegében bűn a magyar nyelv és kultúra, valamint a helyesírás ellen!

Kedves cégvezetők, különböző rendű-rangú főnökök, reklámtervezők és -kivitelezők! A magyar helyesírás elleni merénylet irányába ne fokozzák kreativitásukat. Ha valaki mégis ragaszkodna e nem dicséretes ötletéhez, akkor adott esetben legalább úgy módosítsa azt, hogy a két x („XX”) váljon el a szó többi részétől, vagyis az olvasó kellőképpen érzékelhesse, hogy trükkről van szó, vagyis azt a szót csak a reklám céljából írták le rosszul.

Bemutatok egy módosítási javaslatot.   

                                        Cselényi György

Laux József nem csupán egy a dobosok közül

Elhunyt Laux József, az Omega és az LGT egykori dobosa és alapító 

tagja – olvashattuk a szomorú hírt több internetes portálon.

Nem mindennapos tehetségű zenész volt!

Laux József nem egyike volt a több ezer dobosnak. Tudjuk, hogy bármelyik együttesben, zenekarban valamennyi szereplő, hangszeres játékos produkciója egyformán fontos.  De valljuk be őszintén, a szívük és értékrendjük legmélyén legtöbben a dobost nem tartják egyenrangúnak a billentyűssel, a szólógitárossal, vagy az énekessel...

Laux József esetében szerintem az egyenrangúságot senki és soha nem vonta kétségbe. Bármelyik Omega-, vagy olyan számot hallgatok, amelyben Laux József dobol, az ütemet nem lehet egy „oké, rendben” – kézlegyintéssel elintézni. Laux József különleges érzékű, tehetségű dobjátéka nemcsak az együttes többi tagjának hangszeres játékával, művészetével azonos rangra emelkedett, hanem szenzációszámba ment. Ez az Omega koncerteken szerzett személyes élményem által is meggyőződésem!  

Az együttesről írott cikkekből megtudhattuk, hogy Laux József kiváló szervezőképességével is jeleskedett. S hogy a középiskola elvégzése után az egyetemi időszakukban is folytatták a zenélést, ebben Laux József érdemei elvülhetetlenek. S így az Omega a magyar popzene élvonalába emelkedhetett, s évtizedekig ott lehetett, s szerzett maradandó élményt fiatal és idősebb rajongók millióinak. Manapság is sokan vallják, hogy az Omega zenéjének színvonalát megközelítő fiatal rockzenekar ma sincs Magyarországon.

Laux József és Presser Gábor Omegából való kiválását sokan szinte tragédiaként éltük meg. Az Omega „Hűtlen barátok” – címmel írt, előadott és lemezre vett egy számot, amelyben az a szövegrészlet is szerepel, hogy „....keresnek egy el nem múló percet...”

Az Omega Együttes és a tagjaként Laux József dobos nagyon sok ember számára nem egy, hanem rengeteg el nem múló percet szerzett. A rajongók fülében, lelkében, szívében az Omega és Laux József taktusai addig zakatolnak, ameddig élnek.  

Nyugodj békében József! Köszönjük a magyar kultúrát jelentősen gyarapító, öregbítő Omega- és LGT-beli dobjátékodat. Azt nemcsak a lemezek, hangszalagok, hanem az emlékeink által is örökre megőrizzük!

               Cselényi György

Csúcsdöntés – bunkóságból

Szülővárosom egyik Penny Áruházában dolgozik egy fiatal fiú. Szemmel láthatóan nagyon örül munkahelyének. Kedves, szolgálatkész, igencsak igyekszik a vevők és a főnökei kedvében járni. 

Ha a pénztárnál nincs szükség szolgálatára, akkor szalad a hidraulikus kézi anyagmozgató kocsival, a „békával” árut mozgatni, pakolni, rendezni.

Vasárnap délelőtt megsajnáltam. A pénztárban tevékenykedett. Egy barna arcú, vagy 3 napja borotválkozott, pirospólós, rövid nadrágos, mogorva, durva kinézetű férfi ért a kasszához. A srác kulturáltan köszöntötte.

– Jó napot kívánok – mondta. A vevő annyit se mondott, hogy „uff”,  vagy „bakfitty”.

A pénztáros fiú az illető által megvásárolni kívánt árukat a kódleolvasó előtt elhúzgálta. Mondta a Pennyi-pénztárosok zsolozsmáját, mennyi pénzt kapott, s mennyi jár vissza. A vásárlónak adott egy bélyegszerűséget, úgynevezett hűségpontot is, amit egy kis füzetecskébe ragasztva, illetve kellő számú pont összegyűlése után egy jópofa plüsállatkához lehet kedvezményesen hozzájutni.

Az ürge még mos is néma maradt.

Ezután a pénztáros „Jó napot kívánt neki, továbbá megköszönte a vásárlást. A vevő most is hallgatott, mint a sült hal. 

A kasszás srác megszeppenve rápillantott. Nem értette, nem tudta felfogni, valaki hogyan lehet ennyire bunkó. Majd a történekbe beletörődve folytatta munkáját, mert időközben másik vevő ért elé.  

Tegyük fel, a fickó külföldi volt, s egyetlen szót se tud magyarul, vagy süket. De akkor egy pici fejbiccentéssel, vagy halvány mosollyal honorálhatta volna a fiú előzékenységét, kedvességét, igyekezetét.

Ilyenkor látja az ember, hogy a kereskedés, emberekkel bánni mennyire nehéz, s bizony valljuk be, lelkileg, pszichésen is fárasztó munka. S az üzletek munkatársainak naponta vajon hány ilyen bamba, unintelligens, hatökör emberrel van dolguk?

             Cselényi György

   

Gyerekek és apák párbeszéde

Részletek gyerekek és szülők párbeszédéből hazánk egyik idegenforgalmi szempontból kedvelt, frekventált helyszínén. A konkrét helységet azért nem nevezem meg, mert az idézett párbeszédfoszlányok bárhol elhangozhattak volna, ezért talán nem lennék korrekt az adott város adott létesítményének megjelölésével.

Gyerek: Nézd...!

Apa: Nem veszek semmit, ne kérj semmit...! Gyere!

Másik apa, másik gyereknek: „Elég volt mára, befejeztük!

Kürtős kalácsos előtt:

Apa: Hű, jó drága...

Tevegélési lehetőség...

Apa idegesen: „Gyere, majd tevegelünk, csak nem most, meg nem itt, fiam...!”

Másik férfi: Mi a francot akarsz még, nem volt elég? Neked minden kellene? Semmi nem elég? Fejezd be!

Újabb apa: Nem vagyok milliomos! Értsd meg, nincs több pénzem! Valakinek meg is kell azt keresni. Egy nap alatt nem verhetjük el mindet!

Az ukrán, a szlovák, a lengyel és a többi vendég, turista öle, szája tele étellel, itallal. A kezükben színes héliumos léggömbök. Valamennyiük markában vaskos pénztárca, vastag magyar bankóköteggel.

Persze, mindebből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mert ha mi külföldre megyünk, jómagunk is  jobban költekezünk, mint itthon. De az idézett párbeszédrészletek azért valamit mégiscsak elárulnak egy átlagos magyar család életéről, napi gondjairól.

                 Cselényi György

Máté Edith:„Segíteni csak azokon lehet, akik megengedik!”

Olvastam, hogy Dr. Dwight Lundell amerikai szívsebész az egész világot megdöbbentette kirohanásával. Szerinte milliók halnak meg, mert a szívbetegségek nem azért alakulnak ki, amit az orvosok mondanak. Szerinte a szakirodalom folyamatosan a döntéshozók véleményét szajkózza, mely szerint a legtöbb szívbetegség a megemelkedett koleszterinszint következménye. Az elfogadott terápia pedig koleszterincsökkentő gyógyszerek felírása és szedése, az előírt diéta megtartása, amely szigorúan korlátozza a zsírbevitelt.

Az ezektől eltérő javaslatokat eretnekségnek ítélték. Dr. Dwight Lundell  álláspontja szerint ezek az ajánlások sem erkölcsileg, sem tudományosan nem védhetők. Néhány évvel ezelőtt kiderült ugyanis, hogy a szívbetegség valódi oka az érfalak gyulladása. Egyszerűen megfogalmazva, ha az érfalak nincsenek begyulladva, a koleszterin nem tud felhalmozódni az erekben, nincs szívroham és nincs stroke. Gyulladás nélkül a koleszterin szabadon áramlik a testben, és kiürül. A gyulladás okozza a koleszterin lerakódását.

A gyulladás a szervezet természetes védekezéseként alakul ki az idegen anyagok: a baktériumok, toxinok vagy vírusok megjelenésekor. Ha a szervezetben állandóan jelen vannak ezek a toxinok vagy élelmiszerek, az krónikus gyulladást okoz. Ennek oka a sok feldolgozott, egészségtelen élelmiszer és a környezet szennyezés, nem a zsírdús étrend.

A teljes cikk: http://szupertanacsok.blog.hu/2016/07/31/a_szivsebesz_kirohanasa_milliok_fognak_meghalni_a_hazugsag_miatt_az_orvosok_nem_mondjak_meg_a_szivbe?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

*****

E cikk elolvasásának hatására írtam, hogy él a környezetemben egy idős asszony. Az orvosok évtizedek óta naponta több marék gyógyszert szedetnek vele. Van abban koleszterincsökkentő, meg a szívkoszorú érre, meg a csoda tudja, még mi mindenre ható.

Mondtam neki, úgy vélem, megítélésem szerint csaknem minden baja a boldogtalanságból fakad.  Abból, hogy a fiát és a lányát a válása miatt kénytelen volt saját maga felnevelni. Soha nem volt, s ma sincs, aki akárcsak némi terhet levenne válláról, nem segített és nem segít neki senki semmiben. A legnagyobb problémája az iránta megnyilvánuló figyelem és szeretet hiánya.

Az asszony készséggel elismerte igazamat. Tanácsoltam neki, hogy a jövőben legyen kicsit önző, s foglalkozzon többet önmagával. Például a lakásban, vagy a kertjében hozzon létre egy kis sarkot, egy kis területet, amelybe csak neki van bejárása. Legyen az az ő Édenje. Naponta minimum két óra hosszáig csinálja kizárólag azt, amit szeret, amiben örömét leli. Olvasson, hallgasson zenét, imádkozzon, jógázzon, relaxájon..., stb, csinálja azt, ami jól esik, ami regenerálja, ami új erőt, energiát ad számára. 

Hiába áldozza fel magát mártírként, senki nem fogja megköszönni!

Ha vallásos, járjon templomba. Érdeklődje meg, hogy a faluban nincs-e olyan közösség, ahová rendszeresen elmehet. Ahol hozzá hasonló korúakkal beszélgethet, múlathatja az időt, különböző, a napi taposómalomból kikapcsolód programokat szerveznek. Ha nincs ilyen csoport, akkor próbáljon önmaga szervezni, létrehozni egyet. Bizonyosan többeket gyötör hasonló probléma, mint őt.

Igyekezzen legyűrni, kitörni a besavanyodásból, mert a lélek betegsége előbb-utóbbi testi bajokban is megmutatkozik. Esetében az már régi, mondhatni idült baj.  S ha ez a helyzet, arra hiába szed akármilyen gyógyszert, azok nem, vagy alig fognak hatni, ha a testi kín gyökere, kiinduló pontja nem az, amelyre a tabletták szolgálnak.

Igazat adott nekem! Kíváncsi vagyok, képes-e, lesz-e elég ereje, akarata, bölcsessége változtatni eddigi életén, életmódján. Remélem nem szeretett bele örökre a szenvedésbe és nem hiszi azt a sírig tartó társának.  

****

Máté Edith

E cikkre reagált kedves Erdélyi ismerősöm, barátom Máté Edith, aki szakavatott klinikai egészségügyi dolgozó. A hivatásának gyakorlása során ő is azt tapasztalta, hogy „Nem olyan egyszerű az embereken segíteni, mint sokan gondolják – írta. – Segíteni csak azokon lehet, akik megengedik. Sokan vannak, akiknek tetszik a mártírszerep ! Abban érzik jól magukat, sajnos!

Az ilyeneken elég nehéz, sőt szinte lehetetlen segíteni – folytatódik a levél.–  Sok olyan betegünk volt, akik szomorúak lettek, vagy egyenesen felháborodtak, amikor mondtuk, hogy holnapra kész lesznek a kibocsátó iratok, s 11 órára pakoljanak össze az ágyuk átadása végett.

Nemegyszer konfliktusos helyzet alakult ki, mivel egyszerűen nem akartak hazamenni a kórházból!”

***

  

Ezt már megint én, Cselényi írom, hogy emlékszem arra, amikor a híres bükki füvesember és természetgyógyász, Szabó György előadást tartott szülővárosomban az általa készített, gyógynövényekből összeállított és a cukorbetegek állapotán jelentősen javítani képes Györgyteáról. Gyuri bácsival interjút készítettem. A teából rögtön vásároltam két csomaggal, s az előadás után szaladtam két súlyos cukorbeteg ismerősömhöz, akik évek óta inzulin injekció napi többszöri beadásával tartják fenn életüket.

Az egyikük majdnem kikérte magának, miért foglalkozok az ő problémájával? Szerinte a cukorbetegség életforma, amelyet megszokott, s azt különösebb gond nélkül éli. 

A másik elfogadta az általam ingyen rendelkezésére bocsátott teacsomagot. Két hét múlva megkérdeztem tőle: Jóska, elkészítetted, s ittál a teából? Azt mondta, még nem volt ideje rá. Holott szerintem az is óriási dolog lenne, ha a Györgytea fogyasztásának hatására mondjuk, naponta csupán egy alkalommal kevesebbszer kellene a szervezetébe inzulint injekcióznia.   

Ezek után az ember tényleg elgondolkozik rajta, hogy érdemes-e vállalkozni embertársaink segítésére? Bevallom, a negatív tapasztalataim ellenére se tudom megállni, hogyha úgy érzem, valakinek a segítségére lehetek, annak nyújtásáról lemondjak. 

Aki ebben illetékes, hátha megbocsátja a magamfajta emberek efféle elhatározását, igyekezetét.

               Cselényi György 

Felcsaptam diagnosztának és terepeutának

Az emberek beleszeretnek a szenvedésbe?

Él a környezetemben egy idős asszony. Idős? Fiatalabb tőlem vagy 5 évvel, de úgy néz ki, mintha nagymamám lenne. Nevezzük Marcsának. Az igazi nevét nem merem leírni, mert tartok tőle, ha megtudja, cikkeztem róla, egy kapanyéllel a bordáimat megegyengeti. Bár az Internet nem az ő világa, de valaki elmondhatja neki efféle szereplését.  

Marcsával az orvosok évtizedek óta naponta több marék gyógyszert szedetnek. Van abban koleszterincsökkentő, meg a szívkoszorú érre, meg a csoda tudja, még mi mindenre ható, de az asszony egyre betegebb.

Marcsát egy ideje tisztes távolságból nézem és vizsgálgatom. Tapintás, szívmeghallgatás és röntgen nélkül arra a megállapításra jutottam, hogy nincs komoly szervi baja. Ezt közöltem is vele, meg a „betegségei” véleményem szerinti okát.

Mondtam neki, hogy a boldogtalanság a legnagyobb baja. Az, hogy a fiát és lányát a válása miatt kénytelen volt saját maga felnevelni. Elfáradt. Soha nem volt, s ma sincs, aki akárcsak némi terhet levenne válláról, nem segített és nem segít neki senki semmiben. A fő baja az iránta megnyilvánuló figyelem és szeretet hiánya.

Azt hittem ágálni fog a véleményem ellen, de készséggel elismerte igazamat.

Tanácsoltam neki, hogy a jövőben legyen kicsit önző, s foglalkozzon többet önmagával. Például a lakásban, vagy a kertjében hozzon létre egy kis sarkot, egy kis területet, amelybe csak neki van bejárása. Legyen az az ő Édenje. Naponta minimum két óra hosszáig csinálja kizárólag azt, amit szeret, amiben örömét leli. Olvasson, hallgasson zenét, imádkozzon, jógázzon..., stb, csinálja azt, ami jólesik neki, ami regenerálja, új erőt, energiát ad számára. Hiába áldozza fel magát mártírként, senki nem fogja megköszönni.

Igazat adott nekem!

Ha vallásos, járjon templomba. Érdeklődje meg, hogy a faluban nincs-e olyan közösség, ahová rendszeresen elmehet. Ahol hozzá hasonló korúakkal és hasonló problémákkal küzdőkkel beszélgethet, múlathatja az időt, továbbá a napi taposómalomból kikapcsolódást nyújtó programokat szerveznek. Ha nincs ilyen csoport, akkor próbáljon önmaga szervezni, létrehozni egyet. Bizonyosan többeket gyötör olyan gond, mint őt.

Igyekezzen kitörni a besavanyodásból, mert a lélek betegsége előbb-utóbb testi bajokban is jelentkezik. Esetében ez már régi, mondhatni idült baj. S ha ez a helyzet, arra hiába szed akármilyen gyógyszert, azok nem, vagy alig fognak hatni. A testi kínjának gyökere, kiinduló pontja ugyanis nem az, amelyre a tabletták szolgálnak.

Marcsi egyetlen pillanatig se vitatta az általam elmondottak valósságát, de nem vagyok optimista vele kapcsolatban, hiszen több embert ismerek, akiknek nincs elég ereje, akarata és bölcsessége változtatni több évtizede folytatott helytelen életmódján, felfogásán, világhoz való viszonyulásán. 

Azért titkon remélem, Marcsi a jövőben nem akar közéjük sorolódni, nem szeretett bele örökre a szenvedésbe és nem hiszi azt tőle elválaszthatatlan, sírig tartó társának.  

               Cselényi György

Úszógumi és papucs

 Kereskedők összehasonlítása

Az emberek óhatatlanul hasonlítgatják a magyar és a külföldi kerekedők nagy részének mentalitását, illetve annak különbözőségét.  

A Balatontól, Siófokról hazaérkezett asszony mesélte, hogy a magyar tenger partján egy hazai kereskedőtől úszógumit vásárolt. Az átvételkor nem próbálta ki, hiszen kinek van kedve a kánikulában az árus jelenlétében fújkálni, annál is inkább, mivel bízott az eladó és az áruja megbízhatóságában.

A vízben viszont felváltva szerették volna használni, annál is inkább, mivel a család 3 nőtagja közül kettő nem tud úszni. A hivatalos strand területén a víz nem volt mély, a hölgyek mégis igényt tartottak az úszógumi nyújtotta szórakozási lehetőségre, élvezetre.

Bosszantotta őket, amikor a gumi és a víz találkozásánál buborékok és sistergő hangok keletkeztek, magyarán az úszógumi lyukas, vagyis selejt volt.

Visszavitték az árushoz, aki ahelyett, hogy elnézéskérés közepette kicserélte volna, a beragasztását ígérte. (Egy másik, megfelelő minőségű rendelkezésre bocsátása talán nem tette volna tönkre anyagilag.)  

A vevő másnap a megbeszélt időpont érte ment, a gumit átvette, elvitte, de sajnálattal tapasztalta, hogy a kereskedő nem csinált vele semmit, sőt az úszógumi még ennyire se tartotta a belefújt levegőt, mint az előző napon. De a vevőnek már nem volt kedve visszavinni, meg a fogyasztóvédőkkel foglalkozni, mert attól tartott, felidegesíti magát, s pihenni, regenerálódni ment a Balatonhoz nem egy szemtelen, csaló, csak a pénz kaszálására hajtó, de azért szinte semmi szolgáltatást nem nyújtó kereskedővel vitatkozni, viaskodni.

Az eset nem vet jó fényt a magyar kereskedőkre.  

***

Ellenpéldaként eszembe jutott egy kínai boltban szerzett tapasztalatom. Édesanyámnak papucsot vásároltam. Lévén nyolcvannyolc esztendős, nem akart, de nem is tartottam szükségesnek, hogy velem jöjjön az üzletbe a megvásárlása előtt felpróbálni.  

A szülőm lábára a papucs ugyan nem volt kicsi, de egy napi hordása után azt mondta, nagyobb méretűhöz van szokva, ezért olyat szeretne. A kevés járkálás is meglátszott a papucs talpán kicsit.

Attól tartottam, a kínai boltos a pici kopás miatt nem veszi vissza, nem cseréli ki. Tévedtem! Készséggel adott egy nagyobbat, s közölte, ha az se jó, akkor vigyem vissza, s addig cserélgetjük, ameddig valamelyik nem válik be.

Hálás vagyok e kínai kereskedő nagyvonalúságáért. Ha máskor ilyesmire lesz szükségem, biztosan oda megyek vásárolni, s arra biztatok másokat is.

Vérzik a szívem a magyar kereskedőkért, s drukkolok nekik, hogy sikerüljön helytállniuk az éles gazdasági versenyben; mégis azt kell mondjam, a siófoki árus egy mocskos disznó, a kínai pedig egy gáláns úr, ízig vérig kereskedő, akire nem neheztelek azért, ha meggazdagszik Magyarországon. Megérdemli!

Persze, ne általánosítsunk, mert minden bizonnyal mindkét táborban akad ilyen is, olyan is... De néhány magyar bolttulajdonos és árus jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a hazai kereskedők jelentős részéről ne legyen túl jó véleményünk.  

                                                                   Cselényi György