„Úgy beszélnek velünk, mint a kutyával...”

Kételyek a duális szakképzéssel kapcsolatban

Óvatos lennék a hurráoptimizmussal

Várakozok a buszállomáson. Körülöttem fiatalok. Szomorúak, levertek. Egyikük panaszolta társának, hogy úgy beszélnek velük, mint a kutyával. A főnök a lányokat, csak kis kurvának szólítja, a fiúkat pedig geciládának. Már gondolkoztam azon, hogy lesz, ami lesz, de többé nem megyek oda dolgozni - kesergett. Már közel egy éve vagyok ott, de a szaktudás megszerzése helyett még csak az ablakpucoláshoz, meg a sepregetéshez volt szerencsém - tette hozzá.

Azt vettem ki a szavukból, hogy szakmunkástanulók.

E szavakon egyikük se lepődött meg. Úgy érzem, valamennyiüknek ismerős a gond, vagyis jócskán van részük a kiszolgáltatottságban, a durva, embertelen bánásmódban, még akkor is, ha nem egy munkahelyen tevékenykednek, ismerkednek a szakmával.

Megsajnáltam őket. Bizonyosan az oktató, vagy a főnök is tudna mit mondani rájuk, amikor munkaidőben a mobil telefonjukat babrálják, a lányok a hosszú műkörmük miatt nehezen tudnak bármit is megfogni, 20-szor kell nekik elmondani valamit, mégsem értenek meg sok mindent, s van olyan feladat, amelynek elvégzése közben gátló, sőt idegesítő a rágógumizás. 

Mindent egybe vetve is úgy érzem, problémák vannak a duális szakmunkásképzéssel. A cél érthető és méltányolható, hogy a cégek, vállalkozások vegyenek részt a maguk céljának és követelményének megfelelő szakemberek képzésében, legyen szó akár szakmunkások, akár mérnökök oktatásáról.  

De nap mint nap hallani, hogy a vállalkozók és vállalkozások nagy része nem igazán alkalmas a fiatalok oktatására, nevelésére. Örülnek a szakma megtanítását célzó anyagi támogatásnak, de igencsak megijednek, amikor megtudják, hogy annak fejében mit kell teljesíteniük, mi mindennek kell megfelelniük. Például tanmenetet szükséges készíteniük, amelyek megtartását számon kérhetik rajtuk.

Állítólag több vállalkozó ezek miatt visszalépett a szakmunkásképzésben való részvételtől. Azontúl a vállalkozók nagy része közel sem annyira kulturált, hogy a gyerekekkel kellő empátiával, emberséggel foglalkozzon. Sokuk talán azt vallja (tisztelet a kivételnek), hogy mivel annak idején velük is úgy bántak, mint a rossz gazda a kutyájával, hát ő is azt adja tovább, a mai kölyköknek nehogy jobb legyen a sorsuk, nehogy kevesebbet szenvedjenek, mint ők hajdanán. Remélem, a kamara és az iskola előbb-utóbb el tudja érni, hogy csak azok vállalkozhassanak a szakmunkások képzésére, akik arra nemcsak szakmailag, hanem emberileg is alkalmasok.  

Nincs ok hurráoptimizmusra

Vannak fenntartásaim a multinacionális cégeknél folyó munkásképzéssel kapcsolatban is.

Készséggel aláírom, hogy nagyrészt jogos a munkáltatók panasza, hogy a hozzájuk kerülő fiatalok jó része csak nézi a modern gépeket, de azokat nem képes kezelni, sőt arra megtanítani sem könnyű őket. Nyilvánvaló, hogy a világ legmodernebb gyáraiban használatos eszközök beszerzésében a magyar szakképző iskolák nem tudtak versenyezni a multi cégekkel.

Én mégis óvatos lennék a duális szakképzéssel kapcsolatos kormányzati és iparkamarai hurráoptimizmussal. Attól tartok, a multi cégek abban lesznek érdekeltek, hogy a tanulókat éppen csak annak a gépnek a kezelésére tanítsák meg, amelyen alkalmazni akarják őket. Ha mondjuk, valamelyik autógyár a fiatalembert csupán arra tanítja meg, hogy a gépkocsi négy kerekébe a rögzítő csavarokat hogyan csavarja be, meg csak arra koncentrál, hogy ezt minél kevesebb másodperc alatt végezze el, abból nem tudom, lesz-e jó és sokoldalú szakmunkás. 

Szerintem az a lényeg, hogy az iskolából testileg, szellemileg és erkölcsileg kellően képzett emberek kerüljenek ki, akik az agyi-idegi-pszichikai teherbírásuk okán bármire hamar megtaníthatók. Hogy ez elérhető és megvalósítható legyen, ahhoz nem lenne szabad elsorvasztani a közismereti tárgyak tanítását se. Persze nem kell a gyerekeket fölösleges dolgokkal, ismeretekkel terhelni. De nem könnyű eldönteni, mely tudnivalóra van, vagy nincs szükség. Adott esetben nagyon jól jöhet, ha valaki ezt is tudja, azt is tudja, pedig valamikor úgy nézett ki, nemigen lesz rá szüksége. Jó érzékkel, tehetséggel kellene szelektálni a tananyagban, s konzultálni öreg és ifjú szakemberekkel.

Arra kell törekedni, hogy a munkások ne csak betanított tevékenységre legyenek alkalmasak. S legyünk őszinték, a nagy cégek derékhada ilyeneket igényel. Az a gyanúm, hogy a világcégek a saját maguk kezébe vett szakemberképzést ebbe az irányba fogják elvinni. Ezzel hosszú távon Magyarország nem biztos, hogy nyer.

Tátott szájjal csodálták!

Eszembe jut egy 50-60 év közötti vasas szakmával rendelkező férfivel folytatott beszélgetésem. Az illető Európa csaknem minden országában dolgozott.  Elmesélte, hogy Németországban, Angliában és másutt is a kollégái és a főnökei tátott szájjal csodálták, hogy tud esztergálni, forgácsolni, hegeszteni; ért, a lakatos és a festő munkához is. Mi több, nem buta a villanyszereléshez és a gépek karbantartásához se. A többiek csak egy-egy olyan munkaműveletet tudtak elvégezni, amelyek még egy szakma tudnivalóit sem ölelték fel. A vállalat csak arra tanította meg őket.

Tudom, tengernyi a gond! A szakmunkásképző intézmények panaszkodnak, hogy az általános iskolákból írni-olvasni alig tudó, gyenge képességű gyerekek tömege érkezik hozzájuk, és velük nagyon nehéz a szakmát megfelelő szinten elsajátíttatni. Gond, hogy Magyarországon a fizikai munka széles körben lenézett, majdnem megvetett tevékenység. Nincs presztízse. A családok nagy része szétesett, elzüllött, a fiatalok nem kapnak otthon kellő motivációt és példát az életben történő kellő helytálláshoz, kitartáshoz. Ez mind-mind tény és igaz! A probléma rendkívül összetett és bonyolult.

Mégis arra inteném a magyar oktatásügy országos illetékeseit, vegyék tekintetbe, hogy nem minden arany, ami fénylik. S ne dőljenek be a multi cégek dumájának, meg gyakran szemfényvesztésének. S vigyázzunk a magyar szakmunkásképzés messze földön még ma is jó hírére, ázsiójára. Nehogy abba a hibába essünk, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is!

Cselényi György