Önjelölt magyar földönfutók

Kétségtelen, hogy az ország javuló makro- és mikrogazdasági mutatói ellenére rengeteg a boldogtalan és elégedetlen ember. De nem kevesen vannak azok, akik a viszonylag idős koruk ellenére se lelik helyüket, mindig készülnek, sőt úton vannak valahová, de maguk se tudják, hogy hová és miért. Önjelölt földönfutóknak nevezem őket.

Ismeretségi körömben van egy közel 60 esztendős férfi. Több vasas szakmája van, s mivel szeret és tud is dolgozni, az elhelyezkedéssel hosszú távon sose volt gondja. Viszont az alkoholizmussal már annál inkább.

Nemrégen találkoztam vele, s örömmel hallottam, hogy most is van munkahelye. Bevallása szerint nem is rossz. Az autók és a különböző gépek szerelésében, javításában szerzett nagy gyakorlata okán van másodállása is, amellyel a havi fizetését jelentősen kiegészítheti. Hála Istennek, az ital rabságából sikerült kiszabadulnia. Igaz, elvált, de az élettársával, egy meglehetősen csinos nővel - szépen éldegél. A gyerekeit a volt felesége nevelte fel.

Úgy véltem, ismerősöm életútja a rögös és kacskaringós szakaszok után végre simává és egyenessé vált.

A minap megint összefutottunk, s azt hittem, nincs esemény, s tulajdonképpen az időjáráson kívül nincs miről beszélgetni.

Mint kiderült, nem ez a helyzet! Elmondta, hogy két hónap után felmondott munkahelyén. Megy Pestre, mert ott egy cégnél „többet adnak...!”

– És az asszony mit szól hozzá? – érdeklődtem.

– Megbeszéltük, hogy májusban jön utánam – válaszolta.

Gyorsan elköszönt, mert szólni ugyan nem szóltam, de talán nem tudtam eléggé palástolni nemtetszésemet. Aggaszt, hogy ez az ember a hatvanadik életévéhez közeledvén sem tud valahol megállapodni, mondhatni, megülni a fenekén. Szerintem az asszony nem biztos, hogy követi őt a fővárosba. Ott az emberünknek gondviselő nélkül nagy esélye van visszaesni az alkoholizmus betegségébe. Amennyivel több pénzt fog keresni új munkahelyén, lehet annyival, vagy még több fog elmenni, elfolyni tőle, mert a fővárosban azért valamivel drágább a megélhetés, mint vidéken. Nincs kizárva, hogy ismerősöm előbb-utóbb elveszíti munkahelyét és megint ott lesz, ahol a part szakad.

Sajnálom az ilyen örök nyughatatlan embertársainkat, akiknek soha sehol semmi nem jó. Egész életükben futkároznak, bolyonganak, csaponganak, mint gólyafos a levegőben, de sehol nem tudnak kikötni, megmaradni, letelepedni hosszabb távon. Emberünk hiába szorgalmas, hiába dolgozik jól, becsülettel, de még egy önkormányzati garzon bérlakása sincs. Évtizedek óta albérletekben húzza meg magát, sőt vándorol egyikből a másikba.

Tartok tőle, hogy a külföldön munkát és szerencsét próbálók nagy részét is a szóban forgó személyhez hasonló tulajdonságok és motivációk jellemzik. Közép- és idősebb korukra se komolyodnak meg, nem nő be a fejük lágya, s csodálkoznak, rosszabb esetben pedig csüggednek, keseregnek, hogy nekik valahogyan nincs szerencséjük.  S nem jönnek rá arra, hogy meggondolatlan futkározásukkal, ugrándozásukkal, keresgélésükkel a boldogulásuk és a jobb, nyugodtabb életük elől saját elhatározásukból szaladnak el. Önmagukat teszik sorsüldözötté!

                          Cselényi György