Kételyek a duális
szakképzéssel kapcsolatban
Óvatos lennék a
hurráoptimizmussal
Várakozok a buszállomáson. Körülöttem
fiatalok. Szomorúak, levertek. Egyikük panaszolta társának, hogy úgy
beszélnek velük, mint a kutyával. A főnök a lányokat, csak kis kurvának
szólítja, a fiúkat pedig geciládának. Már gondolkoztam azon, hogy lesz, ami
lesz, de többé nem megyek oda dolgozni - kesergett. Már közel egy éve vagyok ott, de a
szaktudás megszerzése helyett még csak az ablakpucoláshoz, meg a sepregetéshez
volt szerencsém - tette hozzá.
Azt vettem ki a szavukból,
hogy szakmunkástanulók.
E szavakon egyikük se lepődött
meg. Úgy érzem, valamennyiüknek ismerős a gond, vagyis jócskán van részük a kiszolgáltatottságban,
a durva, embertelen bánásmódban, még akkor is, ha nem egy munkahelyen tevékenykednek,
ismerkednek a szakmával.
Megsajnáltam őket.
Bizonyosan az oktató, vagy a főnök is tudna mit mondani rájuk, amikor munkaidőben a
mobil telefonjukat babrálják, a lányok a hosszú műkörmük miatt nehezen tudnak bármit
is megfogni, 20-szor kell nekik elmondani valamit, mégsem értenek meg sok
mindent, s van olyan feladat, amelynek elvégzése közben gátló, sőt idegesítő a
rágógumizás.
Mindent egybe vetve is úgy
érzem, problémák vannak a duális szakmunkásképzéssel. A cél érthető és
méltányolható, hogy a cégek, vállalkozások vegyenek részt a maguk céljának és
követelményének megfelelő szakemberek képzésében, legyen szó akár szakmunkások,
akár mérnökök oktatásáról.
De nap mint nap hallani,
hogy a vállalkozók és vállalkozások nagy része nem igazán alkalmas a fiatalok
oktatására, nevelésére. Örülnek a szakma megtanítását célzó anyagi
támogatásnak, de igencsak megijednek, amikor megtudják, hogy annak fejében mit
kell teljesíteniük, mi mindennek kell megfelelniük. Például tanmenetet szükséges
készíteniük, amelyek megtartását számon kérhetik rajtuk.
Állítólag több vállalkozó
ezek miatt visszalépett a szakmunkásképzésben való részvételtől. Azontúl a
vállalkozók nagy része közel sem annyira kulturált, hogy a gyerekekkel kellő
empátiával, emberséggel foglalkozzon. Sokuk talán azt vallja (tisztelet a
kivételnek), hogy mivel annak idején velük is úgy bántak, mint a rossz gazda a
kutyájával, hát ő is azt adja tovább, a mai kölyköknek nehogy jobb legyen a
sorsuk, nehogy kevesebbet szenvedjenek, mint ők hajdanán. Remélem, a kamara és
az iskola előbb-utóbb el tudja érni, hogy csak azok vállalkozhassanak a
szakmunkások képzésére, akik arra nemcsak szakmailag, hanem emberileg is alkalmasok.
Nincs ok hurráoptimizmusra
Vannak fenntartásaim a
multinacionális cégeknél folyó munkásképzéssel kapcsolatban is.
Készséggel aláírom, hogy nagyrészt jogos
a munkáltatók panasza, hogy a hozzájuk kerülő fiatalok jó része csak nézi a
modern gépeket, de azokat nem képes kezelni, sőt arra megtanítani sem könnyű
őket. Nyilvánvaló, hogy a világ legmodernebb gyáraiban használatos eszközök
beszerzésében a magyar szakképző iskolák nem tudtak versenyezni a multi
cégekkel.
Én mégis óvatos lennék a duális
szakképzéssel kapcsolatos kormányzati és iparkamarai hurráoptimizmussal. Attól
tartok, a multi cégek abban lesznek érdekeltek, hogy a tanulókat éppen csak
annak a gépnek a kezelésére tanítsák meg, amelyen alkalmazni akarják őket. Ha
mondjuk, valamelyik autógyár a fiatalembert csupán arra tanítja meg, hogy a
gépkocsi négy kerekébe a rögzítő csavarokat hogyan csavarja be, meg csak arra
koncentrál, hogy ezt minél kevesebb másodperc alatt végezze el, abból nem
tudom, lesz-e jó és sokoldalú szakmunkás.
Szerintem az a lényeg, hogy az iskolából
testileg, szellemileg és erkölcsileg kellően képzett emberek kerüljenek ki,
akik az agyi-idegi-pszichikai teherbírásuk okán bármire hamar megtaníthatók.
Hogy ez elérhető és megvalósítható legyen, ahhoz nem lenne szabad elsorvasztani
a közismereti tárgyak tanítását se. Persze nem kell a gyerekeket fölösleges
dolgokkal, ismeretekkel terhelni. De nem könnyű eldönteni, mely tudnivalóra
van, vagy nincs szükség. Adott esetben nagyon jól jöhet, ha valaki ezt is
tudja, azt is tudja, pedig valamikor úgy nézett ki, nemigen lesz rá szüksége.
Jó érzékkel, tehetséggel kellene szelektálni a tananyagban, s konzultálni öreg
és ifjú szakemberekkel.
Arra kell törekedni, hogy a munkások ne
csak betanított tevékenységre legyenek alkalmasak. S legyünk őszinték, a nagy
cégek derékhada ilyeneket igényel. Az a gyanúm, hogy a világcégek a saját maguk
kezébe vett szakemberképzést ebbe az irányba fogják elvinni. Ezzel hosszú távon
Magyarország nem biztos, hogy nyer.
Tátott szájjal csodálták!
Eszembe jut egy 50-60 év közötti vasas
szakmával rendelkező férfivel folytatott beszélgetésem. Az illető Európa
csaknem minden országában dolgozott. Elmesélte, hogy Németországban,
Angliában és másutt is a kollégái és a főnökei tátott szájjal csodálták, hogy
tud esztergálni, forgácsolni, hegeszteni; ért, a lakatos és a festő munkához
is. Mi több, nem buta a villanyszereléshez és a gépek karbantartásához se. A
többiek csak egy-egy olyan munkaműveletet tudtak elvégezni, amelyek még egy
szakma tudnivalóit sem ölelték fel. A vállalat csak arra tanította meg őket.
Tudom, tengernyi a gond! A
szakmunkásképző intézmények panaszkodnak, hogy az általános iskolákból
írni-olvasni alig tudó, gyenge képességű gyerekek tömege érkezik hozzájuk, és
velük nagyon nehéz a szakmát megfelelő szinten elsajátíttatni. Gond, hogy
Magyarországon a fizikai munka széles körben lenézett, majdnem megvetett
tevékenység. Nincs presztízse. A családok nagy része szétesett,
elzüllött, a fiatalok nem kapnak otthon kellő motivációt és példát az életben
történő kellő helytálláshoz, kitartáshoz. Ez mind-mind tény és igaz! A probléma
rendkívül összetett és bonyolult.
Mégis arra inteném a magyar oktatásügy
országos illetékeseit, vegyék tekintetbe, hogy nem minden arany, ami fénylik. S
ne dőljenek be a multi cégek dumájának, meg gyakran szemfényvesztésének. S
vigyázzunk a magyar szakmunkásképzés messze földön még ma is jó hírére,
ázsiójára. Nehogy abba a hibába essünk, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a
gyereket is!
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése