Hogy mik vannak... Megáll az ember esze!

A buszállomáson a járaton ültünk, s vártuk az indulást. A start előtt vagy 4 perccel felszállt egy fiatalember. Hátitáskájából golyóstollakat vett elő. Szótlanul végigszaladt a buszban, s az ülő és az álló utasoknak is a kezébe adott egyet. 

A tollak tetejéből kiinduló kis, rögzítő „pillenpátyú” alá cédulácska volt csíptetve, amelyre szép, fekete betűkkel körülbelül ilyen szöveg volt nyomtatva: Hallássérült vagyok. A toll ára: 300 forint.

A fiú ezután visszasietett a sofőrfülke mellé, majd újból megindult hátrafelé. Egy utas se kapkodott a zsebe, vagy a pénztárcája után. Az utazók nagy részét az ipari parkba igyekvő munkások képezték, akiknek a kenyérkeresésükhöz elenyésző mértékben szükséges íróeszköz, de a munkahelyükön egyébként is ellátják őket vele.

Jómagam a férfi iránti sajnálatból vettem volna, de háromszáz forintom nem volt apróban, s meg sem fordult a fejemben, hogy a fiútól talán megkapnám a visszajárót. Amikor mellém ért, látta, hogy matatok a pénztárcámmal, de mivel egy pillanat alatt leolvasta mozdulataimról, hogy gondom támadt, az én kezemből is visszavette a tollat. Talán elöl a sofőr vett egyet.

A némán zajló üzleti ajánlat, a kell(?), nem kell(?), ha nem, akkor add vissza(!) - akció pillanatok alatt lezajlott, majd a srác gyorsan leszállt.

Nem tudom, a fiú valóban hallássérült, vagy szélhámos volt-e? Mindenesetre ilyen támogatásszerző módszerrel még nem találkoztam. Istenfélő emberként a látottakat nem merem se bírálni, se dicsérni, ezért megmaradok a „hogy mik vannak...” alapú tényközlésnél, csodálkozásnál.

                   Cselényi György