Kétségtelen, hogy az ország javuló makro- és mikrogazdasági
mutatói ellenére rengeteg a boldogtalan és elégedetlen ember. De nem kevesen
vannak azok, akik a viszonylag idős koruk ellenére se lelik helyüket, mindig
készülnek, sőt úton vannak valahová, de maguk se tudják, hogy hová és miért. Önjelölt
földönfutóknak nevezem őket.
Ismeretségi körömben van egy közel 60 esztendős férfi. Több
vasas szakmája van, s mivel szeret és tud is dolgozni, az elhelyezkedéssel
hosszú távon sose volt gondja. Viszont az alkoholizmussal már annál inkább.
Nemrégen találkoztam vele, s örömmel hallottam, hogy most is
van munkahelye. Bevallása szerint nem is
rossz. Az autók és a különböző gépek szerelésében, javításában szerzett nagy
gyakorlata okán van másodállása is, amellyel a havi fizetését jelentősen kiegészítheti. Hála Istennek, az ital rabságából sikerült
kiszabadulnia. Igaz, elvált, de az élettársával, egy meglehetősen csinos nővel -
szépen éldegél. A gyerekeit a volt felesége nevelte fel.
Úgy véltem, ismerősöm életútja a rögös és kacskaringós
szakaszok után végre simává és egyenessé vált.
A minap megint összefutottunk, s azt hittem, nincs esemény, s
tulajdonképpen az időjáráson kívül nincs miről beszélgetni.
Mint kiderült, nem ez a helyzet! Elmondta, hogy két hónap után felmondott munkahelyén.
Megy Pestre, mert ott egy cégnél „többet adnak...!”
– És az asszony mit szól hozzá? – érdeklődtem.
– Megbeszéltük, hogy májusban jön utánam – válaszolta.
Gyorsan elköszönt, mert szólni ugyan nem szóltam, de talán nem
tudtam eléggé palástolni nemtetszésemet. Aggaszt, hogy ez az ember a hatvanadik
életévéhez közeledvén sem tud valahol megállapodni, mondhatni, megülni a
fenekén. Szerintem az asszony nem biztos, hogy követi őt a fővárosba. Ott az
emberünknek gondviselő nélkül nagy esélye van visszaesni az alkoholizmus
betegségébe. Amennyivel több pénzt fog keresni új munkahelyén, lehet annyival,
vagy még több fog elmenni, elfolyni tőle, mert a fővárosban azért valamivel drágább
a megélhetés, mint vidéken. Nincs kizárva, hogy ismerősöm előbb-utóbb elveszíti
munkahelyét és megint ott lesz, ahol a part szakad.
Sajnálom az ilyen örök nyughatatlan embertársainkat, akiknek
soha sehol semmi nem jó. Egész életükben futkároznak, bolyonganak, csaponganak,
mint gólyafos a levegőben, de sehol nem tudnak kikötni, megmaradni, letelepedni
hosszabb távon. Emberünk hiába szorgalmas, hiába dolgozik jól, becsülettel, de
még egy önkormányzati garzon bérlakása sincs. Évtizedek óta albérletekben húzza
meg magát, sőt vándorol egyikből a másikba.
Tartok tőle, hogy a külföldön munkát és szerencsét próbálók
nagy részét is a szóban forgó személyhez hasonló tulajdonságok és motivációk
jellemzik. Közép- és idősebb korukra se komolyodnak meg, nem nő be a fejük
lágya, s csodálkoznak, rosszabb esetben pedig csüggednek,
keseregnek, hogy nekik valahogyan nincs szerencséjük. S nem jönnek rá arra, hogy meggondolatlan futkározásukkal,
ugrándozásukkal, keresgélésükkel a boldogulásuk és a jobb, nyugodtabb életük
elől saját elhatározásukból szaladnak el. Önmagukat teszik sorsüldözötté!
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése