Úszógumi és papucs

 Kereskedők összehasonlítása

Az emberek óhatatlanul hasonlítgatják a magyar és a külföldi kerekedők nagy részének mentalitását, illetve annak különbözőségét.  

A Balatontól, Siófokról hazaérkezett asszony mesélte, hogy a magyar tenger partján egy hazai kereskedőtől úszógumit vásárolt. Az átvételkor nem próbálta ki, hiszen kinek van kedve a kánikulában az árus jelenlétében fújkálni, annál is inkább, mivel bízott az eladó és az áruja megbízhatóságában.

A vízben viszont felváltva szerették volna használni, annál is inkább, mivel a család 3 nőtagja közül kettő nem tud úszni. A hivatalos strand területén a víz nem volt mély, a hölgyek mégis igényt tartottak az úszógumi nyújtotta szórakozási lehetőségre, élvezetre.

Bosszantotta őket, amikor a gumi és a víz találkozásánál buborékok és sistergő hangok keletkeztek, magyarán az úszógumi lyukas, vagyis selejt volt.

Visszavitték az árushoz, aki ahelyett, hogy elnézéskérés közepette kicserélte volna, a beragasztását ígérte. (Egy másik, megfelelő minőségű rendelkezésre bocsátása talán nem tette volna tönkre anyagilag.)  

A vevő másnap a megbeszélt időpont érte ment, a gumit átvette, elvitte, de sajnálattal tapasztalta, hogy a kereskedő nem csinált vele semmit, sőt az úszógumi még ennyire se tartotta a belefújt levegőt, mint az előző napon. De a vevőnek már nem volt kedve visszavinni, meg a fogyasztóvédőkkel foglalkozni, mert attól tartott, felidegesíti magát, s pihenni, regenerálódni ment a Balatonhoz nem egy szemtelen, csaló, csak a pénz kaszálására hajtó, de azért szinte semmi szolgáltatást nem nyújtó kereskedővel vitatkozni, viaskodni.

Az eset nem vet jó fényt a magyar kereskedőkre.  

***

Ellenpéldaként eszembe jutott egy kínai boltban szerzett tapasztalatom. Édesanyámnak papucsot vásároltam. Lévén nyolcvannyolc esztendős, nem akart, de nem is tartottam szükségesnek, hogy velem jöjjön az üzletbe a megvásárlása előtt felpróbálni.  

A szülőm lábára a papucs ugyan nem volt kicsi, de egy napi hordása után azt mondta, nagyobb méretűhöz van szokva, ezért olyat szeretne. A kevés járkálás is meglátszott a papucs talpán kicsit.

Attól tartottam, a kínai boltos a pici kopás miatt nem veszi vissza, nem cseréli ki. Tévedtem! Készséggel adott egy nagyobbat, s közölte, ha az se jó, akkor vigyem vissza, s addig cserélgetjük, ameddig valamelyik nem válik be.

Hálás vagyok e kínai kereskedő nagyvonalúságáért. Ha máskor ilyesmire lesz szükségem, biztosan oda megyek vásárolni, s arra biztatok másokat is.

Vérzik a szívem a magyar kereskedőkért, s drukkolok nekik, hogy sikerüljön helytállniuk az éles gazdasági versenyben; mégis azt kell mondjam, a siófoki árus egy mocskos disznó, a kínai pedig egy gáláns úr, ízig vérig kereskedő, akire nem neheztelek azért, ha meggazdagszik Magyarországon. Megérdemli!

Persze, ne általánosítsunk, mert minden bizonnyal mindkét táborban akad ilyen is, olyan is... De néhány magyar bolttulajdonos és árus jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a hazai kereskedők jelentős részéről ne legyen túl jó véleményünk.  

                                                                   Cselényi György