Kínozzák a pénztárosokat?

Szeretek a lakásomhoz közeli Penny Áruházban vásárolni. Esztétikus az üzlet, kedves, előzékeny, szolgálatkész a személyzet, s még az árak nagy részét is elfogadhatónak tartom. Egyvalamivel vagyok elégedetlen, a pénztárosok elhelyezésével. 

Konkrétan: sajnálom őket amiatt, hogy olyan alacsonyan van a szállítószalaggal összefüggésben lévő munkaasztaluk, hogy egy közepes testmagasságú dolgozó is hajlott gerinccel kénytelen a munkáját végezni, rakni az árut és kezelni a pénztárgépet. Lehet, nincs megtiltva, hogy leüljenek, de mindnyájukat állandóan állni látom, ami nem lehet véletlen. 

Nem értem, hogy aki a szállítószalag és a pénztár pultmagasságát megtervezte, miért nem gondolt arra, hogy milyen kellemetlen napi több órán keresztül hajlott derékkal állni, végezni a munkát.  Vajon miről lehet szó? Anyagtakarékosságról? Ezt nem lenne szabad megtenni a dolgozók egészségének veszélyeztetése, netán feláldozása árán.

El tudnám képzelni, hogy a pénztáros valamiképpen a testmagasságának megfelelően állíthatná az asztala magasságát. Talán még az se lenne baj, ha a szállítószalagba a pénztár közelében egy kis emelkedést iktatnának be. Vagy a pénztáros a tartózkodási szintjét kicsit süllyeszthetné, lejjebb engedhetné. Szóval az áruház csillogásán, villogásán kívül nagyobb gondot kellene fordítani az ergonómiára is, arra, hogy a dolgozó minél kényelmesebben, s az egészségét nem rontó testhelyzetben végezhesse munkáját.

Képzeljék el, a szóban forgó Penny Áruházban a pénztárosok sorsát még inkább megnehezítették. Mivel? Azzal, hogy a vevő által megvásárolni kívánt áruk közül a pénztáros által legelőször megfogottat (miután a kódját érzékelte a gépe) az egyik karjával mélyen lenyúlva a gördülő kocsi aljába kell tennie. Ehhez aztán tényleg jelentős törzshajlítás szükséges. Több dolgozótól érdeklődtem az újítás okáról, de félvén, hogy a közelben álló biztonsági őr, vagy valamelyik főnökük meghallja válaszukat, nem mertek mondani semmit. De a hallgatásuk és beletörődő arcuk, mozdulatuk, testbeszédük, vagyis nonverbális kommunikációjuk is sokatmondó volt.

Egyikük, amikor az őr nem volt ott, annyit elárult, hogy korábban csak bele kellett nézniük a kosarakba, hogy a vásárló nem igyekszik-e valamit elrejtve, fizetés nélkül elvinni. De most már az első tételt ők kötelesek a vevő bevásárlókocsijába tenni.

Nem tudom, hogy egy helyi vezető „újításáról”, vagy központilag, az egész Penny üzlethálózatra érvényes rendeletről, előírásról van-e szó, de szegény pénztárosokat sajnálom. Ugyanis a bevásárló kocsi alja a pénztárgép mögött álló dolgozók keze ügyéhez képest meglehetősen mélyen van, s szegényeknek, attól függően, merről jön a vevők sora, a bal vagy a jobb oldaluk irányába igencsak le kell hajolniuk, ha nem akarják az árut ejteni, netán dobni a vásárló kosarába. Ezt egy műszak során több százszor megtenni, nem semmi. Azt hiszem, az efféle terhelés, pluszmunka túltesz egy nagyon rosszul megtartott tornaóra, vagy sportedzés okozta megpróbáltatáson. Hol van itt az ergonómia, a dolgozó kímélete?

Lehet, egyszer-egyszer valaki elfelejtett valamit a kosarából feltenni a szállítószalagra, s fizetés nélkül kivitte, vagyis lopott. De javaslom, hogy azok, akik a pénztárosoknak a napi nem kívánt és egyoldalú „tornagyakorlat” végzését elrendelték, álljanak be egy-két órára valamelyik pénztárba, s próbálják ki, érezzék a saját oldalukon, derekukon és karjukon találmányuk hatását.

Meggyőződésem, ha az illető ezt megtenné, azonnal visszavonná parancsát, s a pénztárosok a régi módon végezhetnék egyébként se könnyű munkájukat. A jelenlegi gyakorlat szerintem felér a pénztárosok kínzásával.

                                                                Cselényi György