Kiket tartok szimpatikusnak? Azokat, akik esetében úgy érzem,
a szimpátia valószínűleg kölcsönös, vagy kértem és kaptam tőle segítséget valamelyik árucikk megtalálásához, vagy már váltottam vele néhány barátságos
szót. Azontúl fontosnak vélem a szemkontaktust. Vannak, akik olyan ügyesen néznek
a semmibe, néznek át az emberen, vagy néznek el mellettem, hogy lemondok a
köszöntésükről.
A nekem megnyerő áruházi alkalmazottak körében is tapasztalom
a fáradtságot, azt, hogy tele a hócipőjük a sok emberrel, vásárlóval, s
terhükre van munkájuk minden perce, s így a köszönés is. Ez elfogadható és
nagyjából természetes is. Azontúl van, aki a boltban megismer és köszön, ha az
utcán találkozunk, akkor már nem. Ezért magam számára megalkottam a
szolgálati és üzleti köszönés fogalmát.
Már próbáltam, de nem sikerült, vagyis nem tudtam megtenni,
hogy ne üdvözöljem a szimpatikus kereskedőket. Gondolkoztam rajta, hogyan
kellene tudomásukra hozni, hogy nem kell fogadniuk a köszönésem, vegyék úgy,
mintha elmulasztottam volna.
Tudom, ezt hiába mondanám nekik, mert az ő reagálásuk
körülbelül ugyanolyan reflexszerű, mint az én köszönésem. Már az is felvetődött
bennem, hogy kiírom a ruhámra a köszöntő szavakat, hogy lássák, nem
felejtkeztem el róla, de nem szükséges hallhatóan fogadniuk, sőt meg a
fejbiccentés elmaradását is megbocsátom. De az említett kiírástól meg az tart
vissza, hogy amiatt hülyének néznének, amit mégse szeretnék.
Vajon mi lenne a valamennyiünk számára elfogadható és jó
megoldás? Mindnyájan fordítsuk úgy a fejünket, tekintetünket, hogy
elkerülhessük a köszönési kényszert, vagy mindnyájan nézzünk a semmibe, ezzel
felmentve egymást a köszönés terhe alól.
Úgy döntöttem, a jövőben is köszönök annak az áruházi
alkalmazottnak, aki kedves számomra és kijön rá a lépés. Hátha a köszönési
kényszerbe hozás a jövőben sem jelent elviselhetetlen terhet számukra. Vegyék
azt hivatásuk velejárójának, akár szakmai ártalomnak is, Cselényi megérkezését
meg pláne!
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése