Ezt írja meg, szerkesztő úr...!
 |
| R. Valéria felvételei |
Ezt írja meg, szerkesztő úr...! Újságírói pályafutásom során
gyakran hallottam e kérést, sőt inkább felszólítást, amikor valaki olyasmit tapasztalt,
amelyet el szeretett volna mesélni másoknak is.
A minap a nejem kért efféle feladatra. Történt, hogy úton
volt a felnőtteket továbbképző iskolába tanítani.
Az utcán embertömeget látott, s a tekintetek egy magas
épületre szegeződtek. Fentről egy cica nézett a világba, s olykor nyávogott
kétségbe esetten. Felmásznia ugyan sikerült a hatalmas ház nehezen megközelíthető részére,
de lejönni már nem.
A nézelődők kíváncsian, sőt aggódva várták, mi történik. Az emberek őszintén drukkoltak a cicának és a
megmentésére vállalkozóknak. A helyszínre érkezett különleges szolgálat
gépkocsijából kiszálló férfiak a leesés ellen önmagukat kötelekkel biztosítván és
a kezükre kesztyűt húzván közelítették meg a macskát.
Lenn az egyik bámészkodó nemtetszésének
adott hangot: lökjék le, és kész, miért cicóznak annyit azzal a kandúrral(?!) – mondta. Egyedül
marad e felfogással, sőt a jelenlévők halk morgással és bosszús tekintettel fejezték
ki megbotránkozásukat.
Az izgalom fokozódott. Könnyfakasztó volt látni, mennyien szeretnék
biztonságban tudni a bajba került cicát. Elismerően tekintettek a különleges
szolgálat embereire, akik együttérzően férkőztek a macska közelébe. Egyikük kedvesen
szólt a félelmében bénultan ülő cicához, megsimogatta, ölébe vette, cirógatta, majd
átadta kollégájának, aki lehozta az épületről. A cirmos megadóan, sőt hálásan
bújt megmentője karjához, mellkasához.
A nép megnyugodott, mert a történet szerencsésen végződött. A
tanárnő, aki az esemény szemtanúja volt, elmesélte, hogy a látottak miatt azon
a napon különös örömmel, jókedvvel, kitűnő közérzettel végezte munkáját. Boldogsággal
töltötte el szívét, hogy az emberek tulajdonképpen milyen jók és segítőkészek.
Cselényi György
Fotók: R. Valéria
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése